Furcsa ambivalencia feszül neki a krónikus lerészegedés állapotának: gyakran azért iszunk – mit iszunk, vedelünk! –, hogy elfelejtsük azt, amit igazán akkor látunk tisztán és tudunk leginkább, amikor mereven, tág pupillákkal szónokolunk, sírunk vagy majdnem értelmesen motyogunk barátainknak, barátnőinknek vagy épp a csaposnak. Milyen könnyen mondunk ítéletet az ezt az állapotot létformaként választók tömegére, az aluljárókban és köztereken, esetleg alulfűtött lakásokban saját mocskukban részegen fetrengőkre, amikor az okuk semmiben nem különbözik a mienktől. Ez nem tanmese, csak egy felkiáltójel!
A történet egy elvetélt anya lejtmenetét mutatja meg, aki annó színésznőnek álmodta magát, ám ma már csak köztéri dajdajosként, és a megtestesült Elrettentő Példaként remekel kocsmáról kocsmára, hogy az erkölcsi megerősítésre váró ítéletgyártók magkapják az aznapi adagjukat az öndefiniáláshoz, és nyugodtan dőlhessenek hátra, hogy van, akinek sokkal rosszabban megy. Az ő története minden méltatlanul elbukott-elesett története, akik így vagy úgy, de valahonnan buktak nyomós okból. Mert története mindenkinek van!
Visky András drámája párhozamosan meséli el a Jézus sírjához igyekvő Mária és a mában lődörgő Éva történetét, miközben tér és idő egyre inkább elmosódik, hogy a teszetosza férjből frusztált angyal, a piás (mondjuk ez a jelző mindenkire illik az előadás világában) papból pedig törtető fiatal glóriás legyen, persze glória nélkül. Mert itt nincsen sem Mennyország, sem Pokol, csak a mennyei mannát, kommersz kevertet vagy fékolajat vedelő elégedetlenek, és a fájdalomtól megtörtek táborai, legyen az adott lény akár isten szolgája akár az isten csalódott káromlója. A kérdésük ugyanaz, és a válaszuk sem különbözik egy cseppet sem. Nem, ez nem közhely!
Nádasy Erika Évaként és Máriaként gyakorlatilag ugyanazt a szerepet hozza, hiszen a két karaktert összekötő tragédia egy és ugyanaz, bár míg Máriában a keserűség mindent elsöpör, és teljesen uralja az asszonyt, addig Évában nagy szeletet hasít ki magának a múlton való édes nosztalgia érzése. Nádasy együtt lélegzik a két karakterrel, és rendkívüli stílusérzékkel a szemünkbe nézve alakítja az egész világtól megcsömörlött, intelligens, ámbár tehetetlen nőt. Hátborzongatóan természetes részeges jelenetei az előadás vitathatatlan ékkövei. A szótlan férjet kedves és csendes, de szívből jövő és kifejező együgyűséggel jellemző Venczel Valentin játéka mindvégig arányos marad, és angyalként mintha ennek figurának hangosabb, expresszívebb mását alakítaná, amihez nagyszerű társnak bizonyul Hüse Csaba az „enyém a világ” nemtörődömséget a „nagyfőnöktől” való félelemmel elegyítő angyala, és önimádó, a papi egyenruhát mint jelmezt használó szószék-színésze. Ivády Erika epizodistaként jól támogatja a történetet, Veres József gyerek-árnyként pedig végig sejtelmes és hangsúlyos tud lenni. Na ja, hiszen a színpadon mindennek ő az alfája és az omegája.
Szegvári Menyhért rendezése pontosan összeillesztett, végig finom humorral kibélelt előadás, amely egyszerre képes húsba vágó drámát megfesteni, és a nagy odamondásokat ízlésesen tálalt gúnnyal prezentálni, miközben kellemesen üdén és frissen bánik az ironikus klerikális tartalommal, és nem esik bele a „mondanivaló” hívogató csapdájába sem. Mindössze a történet ütemezésébe csúszott némi aránytalanság, mert bár a történet az amptitúdóra épül, a hullámvölgyek néha olyan hosszúra sikerülnek, hogy a pörgős és szellemes húzójelenetek nem mindig bizonyulnak elégnek az egyensúlyhoz, amely főként a darab elején érezhető.
Nincs nagy tanulság, vagy konklúzió, mindössze egy hatalmas felkiáltójel a padlón: MINDENKINEK VAN TÖRTÉNETE!
