Történt valamikor a 19. században, hogy ifj. Johann Strauss úgy gondolta, lefesti a háború utáni Ausztria légkörét, és ez 1874-ben, egy önmagából kivetkőző, a problémákat épp felejteni akaró, bulizós-mulatozós népet ábrázoló daljátékban öltött testet. A tünetek és mellékhatásai egy halhatatlan, ám látványos operettben tekinthetőek meg ma is, nem mellőzve pompát és néhány jó színészi pillanatot – igaz, ez utóbbiból csak keveset.
Eisenstein három éve csúnyán, ország-világ szeme láttára leégette barátját, akit azóta Bőregérnek becéznek, de őt nem olyan fából faragták, hogy ezt csak úgy eltűrje, bármennyire is az ellenkezőjét játsza évek óta, és most jött el Falke bosszújának az ideje: kitervelt közjátékot szervezve szappanoperát gründol Eisenstein életéből. Azt hazudja a bíróságon elítélt barátjának, hogy nem este, hanem csak másnap reggel kell börtönbe vonulnia, így pont részt vehet az éjszakai bálon, amit a játékba szintén beszervezett Orlowsky herceg ad. Itt megjelenik Frank, a fogházigazgató, persze csak álnéven, ahogyan Falke barátja is álnéven dedikálja az estét a hölgyek szívében, akik között ott van a szintén beszervezett szobalánya, Adél, nővére, Ida, s nem muri a muri feleség nélkül, úgyhogy befut Rosalinda is, aki az álnév és a magyar nemesi cím mellett, maszkban nézheti végig, ahogy saját férje megpróbálja őt elcsábítani. Innen meg mindenki ki tudja már következtetni a történetet, a férj természetesen lebukik felesége előtt, ami csak másnap derül ki a börtönrácsok között, ahol a többi titokról is lehull a lepel. A vége természetesen píszendláv.
Kerényi rendezői sugallata sem a gondolat, sem a szándék csíráit nem volt képes elhullajtani, de még csak az igényes szórakoztatás követelményeit sem teljesíti. Kivételt képez Oszvald Marika, aki továbbra is ellentmondva a fizika, fiziológia és minden egyéb tan törvényeinek röpköd a színpadon, miközben jó adag öniróniával és gúnnyal teszi élvezhetővé Ida szerepét, nem csak kimeríthetetlen tüdejéről, hanem jelentős humorérzékéről is tanubizonyságot téve. A színészek közül jól bánik még a koncepciótlansággal Peller Károly, aki könnyed magabiztossággal kezeli a pökhendi arisztokratákat mélyen megvető, és ezt maró gúnnyal közvetítő Orlowsky herceg szerepét. Igazságtalan lenne, ha nem emelném ki Langer Soma szólóját, ami arról tanúskodik, hogy a színész rendkívüli autentikussággal kezeli a stand-up comedy eszköztárát, merészen túlozva el Iván részegségét. Földes Tamás stabil lábakon állva, gyors reakciókkal és nagy figyelemmel bánik Falkéval, Vadász Zsolt azonban már csupán hunyorítással és arcgörccsel képes csak jelezni az átélést, operákat is megszégyenítő tragikus Eisensten-alakításában, Sas Éva Rosalindája pedig egysíkúan és élettelenül beszél, pedig énekhangja biztosan mozog az „operai” tártományban is. A többi színész produkciója azt a benyomást keltette, hogy nem akartak túl sok időt pazarolni a munkára.
Khell Csörsz azonban divatosan idézi, és nagyítja fel a 19. század második felének hangulatát: hatalmas pezsgősüveg, poharak, és kártyatrón lesznek frappáns hátterei mind a vándorcirkuszi produkciókat idéző betéteknek, mind a bálnak és a háznak. Lőcsei Jenő koreográfiáinak látványossága leginkább Oszvald Marikával, valamint Kiss István Róbert és Kovács Szilárd (Strauss és Freud) kettősével tündököl (igaz, az intermezzók különösebb tartalommal nem rendelkeztek). Az Operettszínház akusztikája, vagy énekes-/színészállományának artikulációja pedig továbbra sem javult, aminek köszönhetően a dalok kilencven százalékát egyszerűen nem lehet érteni.
A lapos tüneteket produkáló elképzeléstelenséget a szokványos tapsvihar követi. Csak a megszokás hatalma lehet. ► (nya)
