Hegedűs D. Géza az Egy csók és más semmi című, a színlap szerint operett műfajú (de talán hívebb lenne a valósághoz a zenés bohózat megjelölés), habkönnyű, Eisemann-örökzöldekkel telített Békeffi-darabot vitte színre a Vígszínházban, és nem akart semmiféle truvájt, nem akart újítást, és ami a legfontosabb, nem akart valamiféle nagybetűs Mondanivalót belecsempészni, hanem munkát ráfordítva tisztességes szórakoztatást szeretett volna adni a publikumnak, és ez, láss csodát, bizony összejött. Elsősorban a jól kiválasztott és pontosan vezetett színészeknek köszönhető ez, akiknek nagyrészt tudásukon jócskán felül áll, amit nyújtaniuk kellett. Mindenekelőtt Kamarás Iván (Sándor Sándor) heves érzelmekkel telt ősmacsóját említeném, aki - mind figuráját, mind tulajdonságait, mind szellemét tekintve - mintha egy Rejtő-regényből lépett volna elő: kifogástalan elegancia, erős (ön)irónia, széles eszközhasználat és kiváló énekhang jellemzi fellépését. Eszenyi Enikő (Annie) vidéki identitását leplezni nem is tudó, nem is akaró ízig-vérig nőként nyújt erős és szerethető alakítást. Az epizodisták közül nagyszerű Reviczky Gábor meggárgyult bírója, Fesztbaum Bélának a szemünk előtt felnövő Pétere, Péter Kata csupaszív, önfeláldozó, szavatartó, dolgos és tisztaérzésű Tecája és Börcsök Enikő magában szenzitivitást és érzelmeket felfedező maszkulin „dühös nő”-je. Kern András azonban sablonból és kissé nemtörődöm felületességgel, időnként némileg koordinálatlanul alakítja Sáfrány ügyvédet, amivel ugyan nem ront a produkción, de használni sem használ neki. Meglepő viszont a hangosítás kifogásolható technikai színvonala, illetve néhány, a szándékolt és nem zavaró elnagyoltság ellenére is kissé túl spontánra sikeredett koreográfia. Szintén ide tartozik, hogy kissé halknak és erőtlennek érezhető az egyébként kiválóan szereplő és autentikusan hangszerelt, Komlósi Zsuzsa vezette zenekar.

A történet egyszerű, de szerethető, kedves és jellemzően erőltetés nélküli poénokkal telített: szellemesen megírt, afféle igazi polgári bohózat: Sáfrány ügyvéd válópereinek intézése közben egyrészt szobalánya gyerekének az apját szeretné felkutatni, másrészt előszobájában új szerelmek szövődnek. És mivel az „egy csók és más semmi”-ről pontosan tudjuk, hogy micsoda lózung, hiszen kizárt dolog, hogy csak egyetlen csók csattanjon, az egész előadást is átlengi ennek a tudata. Az alkotók ráadásul azt is felismerték, hogy a Békeffi-Eisemann-duó ezt nem halálosan komolyan gondolta, és szerencsére pontosan annyi túlzással adják elő a művet, amennyi kell.

Azzal végül is nem mondunk sokat, hogy tisztességes előadás. Ám mégis nagyon fontos ezt kiemelni - mert legnagyobb sajnálatunkra ebben a műfajban ez a hozzáállás ritka, mint a fehér holló.