Nehéz dolga van a szerelemmel annak, aki grófnak született és énekesnőt szeret, vagy aki grófnak született és mindenkit szeret, vagy aki grófnak született és azt hiszi, hogy nem egy énekesnőt szeret, ám a keszekusza udvari „ki? kivel? mikor?” szálakba úgy belebonyolódott, hogy már azt is elhinné, hogy az angol királynő fekszik mellette. Tehát a történet meglehetősen sablonos, hiszen egy rang szerint egymáshoz nem illő pár, Edwin herceg (Vadász Zsolt) és Vereczki Szilvia (Bucsi Annamária) harcol egymásért, és ahogyan lenni szokott, van egy rajongótáboruk (jellemzően a megismerkedésük helyszínének, a budapesti orfeumnak a közönsége, élükön az események mozgatórugójaként ténykedő Bóni gróffal), és van egy ellentáboruk (itt a béközepet a rangjukat és jó hírüket féltő szülők alkotják). Természetesen van konspiráció, ármánykodás, félreértés, valamint a történetbe belekontárkodó harmadik fél is, aki nem mellesleg Edvin jegyese, és van félig krimis, félig deus ex machinás, de mindenképpen erős kritikai hangú, de hurráoptimista befejezés. (A kritika elsősorban a puccparádé álszentségének szól.)
A jól ismert dallamok, a Hajmási Pétertől a Jaj cica, eszem azt a csöpp kis szádon át a Te rongyos életig nem kis részben azért voltak eleddig slágerek, mert az eredeti szövegkönyvet (Béla Jenbach és Leo Stein munkája) olyan korszakos figurák dolgozták át, mint Békeffi István és Kellér Dezső. Hogy az Operett miért nem az ő közismert munkájukat használja, és miért vette elő az eredeti német szöveg fordítását (s lett így a Jaj, cica... kezdetű nótából „Jaj, lányok nélkül élni, mondd, mit ér?”), az azért rejtély csak igazán, mert, bár egy vizuálisan felturbózott Csárdáskirálynőt látunk (értve ez alatt, hogy néha úgy tűnik, hogy a lámpaarzenál 90%-a be van kapcsolva – hozzáteszem, sokkal mértékletesebben, mint a Mozart! vagy a Rómeó és Júlia esetében), a szövegek semmivel nem szólnak többről vagy másról (sőt), mint a Békeffi–Kellér-változat. Így kissé érthetetlen, hogy mi szükség volt arra, hogy a közönség ne az ismert dalszövegekkel szembesüljék.
Kerényi Miklós Gábor rendező ismét feloldódott színházának technikai lehetőségeiben, díszlettervezője (Gyarmathy Ágnes) és jelmeztervezője (Kemenes Fanni) vakító, mívesen kimunkált alkotásaiban, ám elfelejtett színészeivel foglakozni. Ezt a „gondoskodást” mindössze a Bónit alakító Szabó Dávidnak sikerült meghálálnia, aki nagyon megunhatta a próbák krónikus ötlethiányát (minden mozdulat operettklisékre épül, rendezői ötletet csak nyomokban tartalmaz), és elkezdte felépíteni a gróf szerepét, amihez énektudása, mozgáskultúrája és a humora is megvolt. Színpadi jelenléte azért is volt kiváltképp üdítő, mert Vadász Zsolt Edwinje pont olyan, amilyennek egy operett-tenor karikatúráját elképzeli az ember, túlteátralizált játéka pedig meglehetősen kínos. Bucsi Annamária Szilviája határozott kislányt mutat, s bár Bucsi kétségtelenül szép hangú, vagy olyan operai magaslatokba röppen, hogy egy árva mukkot nem lehet érteni abból, amit énekel, vagy megadja magát a zenekarnak és akkor azért nem ér el hangja az erkélyig. A Cecíliaként közismert Anhilte szerepét Kállay Bori játssza, hangkultúrája messze az előadás legjobbjává emeli, és a doppelgänger figurával is jól küzd meg.
Az „est jelenete” mindenképpen Szabó Dávid és Kékkovács Mara Bóni–Stázi-duettjéé (bár lehet, hogy ezt a címet az idősebb generáció Kállay Bori szólójának adná), ami sodró, ötletesen koreografált, valódi érzelmekkel (olyan igazi tiniszerelemmel) átitatott kis performansz, ami számomra azt jelentette, hogy ez az előadás akár túl is ugorhatott volna a középszeren, ha megint nem a sika, kasza, léc elmélete söpört volna el szinte mindent.
