A bohózat lüktető szívverése a sarkosan, de nem irreálisan egydimenziós szereplők esetlenkedése, akik képesek a hétköznapi szituációkra megkapóan illogikus válaszokat találni, amiből véges végtelenül fakad vizuális és verbális humor, geg és poén egyaránt. Jelen esetben Francois (Koltai Róbert) lenne annak a vacsorának a „díszvendége”, amelyben néhány értelmiségi minden héten kiröhög egy igazán szerencsétlen és elviselhetetlen embert, akinek lehetetlen személyisége egyszerre elszomorító és mulatságos. Csakhogy a vacsorát az értelmiségi társak egy viszmajor miatt lemondják, amiről Francoist már nem lehet értesíteni, és betoppan Pierre (Kern András) házába, aki éppen fasírtban van még szinte friss házas nejével, és szép lassan a házigazda körül minden elkezd szisztematikusan összeomlani, családostul, vagyonostul, tokostul vonóstul.

Az alaphelyzet velejéig kegyetlen. A maga intelligenciai felsőbbrendűségét ilyen vacsorákkal alátámasztó ál-übermenschek játékában megtestesülő mindennapi fasizmus van belebugyolálva egy látványos masszába (ez a műfaj), így teremtve meg a Balfácánt vacsorára című darabnak a másik dimenzióját, ami az előadásban tényleg csak mint érdekesség sejlik fel. Ám most a szórakoztatásé a főszerep, és abból nincs hiány.

Erről elsősorban két ember kezeskedik: Koltai Róbert, aki a levakarhatatlan, önnön szerencsétlenségét észrevenni nem akaró, odafigyelésre és nélkülözhetetlenségre éhes balfácán figurában ugyanúgy hibátlan, mint a kegyetlen játék főszervezőjéből a szerencsétlenség és a szolid szánalmasság szinonimájává előlépő könyvkiadó-tulajdonos, Kern András, aki mély cinizmussal kelti életre azt a hóhért, akit egy előadás alatt többször is felakasztanak. Rajtuk kívül a rettegett és minden mondatával zsigeri ellenszenvet, sőt utálatot kiváltó adóellenőrből egyenes adásban felszarvazott férjé degradált Cheval, Józsa Imre facsarja, és telíti meg a szíveket édes kárörömmel. Besenczi Árpád pontosan annyit vállal, amennyit a szerep megkíván, és a háttérből szolidan drukkoló, de inkább a látványt élvező kívülálló szereplő megformálásában hibátlan. Ezen teljesítmények rikító ellenpontja Ulmann Mónika (Marlene), aki még csak ismerkedik a szereppel, ellenben Vándor Éva kellemes keretek között tartott Christine-jével.

A darab sikere kétségtelenül Veber karaktereiből és a színészek egymásra találásából fakad, amiben a rendező, Valló Péter legnagyobb érdeme, hogy szabadjára engedte színészeit, ami csak azért kár, mert a rengeteg olyan lehetőség maradt kiaknázatlanul, ami nem a szövegre, hanem az elénk táruló képre apellálhatott volna.

Minden esetre így is garantált, és teljesen jogos a telt ház. Esti kikapcsolódásnak, aktívabb szórakozásnak kiváló.