Egy bártündérnek állt nagyra nőtt kislány, aki álmait szívesen vetíti rá saját valóságára, nincs könnyű helyzetben, amikor azt a bizonyos herceget keresi a hófehér paripán, aki nem csak elnéző feslettebb múltja iránt, de megértő a túltengő fantázia és álomvilág ilyen-olyan megnyilvánulásaival szemben is. Charity ugyanis mindent a saját szemüvegén keresztül lát, pusztán a szívével él, így pedig minden megszépül körülötte; közhelyes, de magával ragadóan naiv álmai pedig gyakran átveszik a helyet a lehangoló valóságtól, ami csak nem akar engedelmeskedni neki. Így száll Charity ágról ágra és vágyról vágyra, szélhámosoktól gazdag filmsztárok szekrényéig, mindig visszaérve a füstös-vörös lokálba, mígnem találkozik egy nagy szerelemmel, egy közel ennyire életképtelen, de legalább ennyire szerethető figurával, Oscarral, hogy megcsillanjon a remény a gondtalanságra, boldogságra, szerelemre, és minden cukormázra, szépre, jóra, ásóra, kapára és némi nagyharangra.

A sztori önmagában nem kecsegtet sokkal (ez nem zavarta Fellinit sem abban, hogy az ötvenes évek legnagyszerűbb filmjei között számon tartható mozit varázsoljon belőle, _nota bene:_ a Cabiria éjszakái plakátja is előfordul az előadásban) de Pelsőczy Réka rendezése láthatóan nem is erre kívánja helyezni a hangsúlyt. Sokkal inkább arra, hogy ez a csupaszív élet nem puszta mese, hollywoodi meghatásklisé, ahogy annyiszor látjuk zenés-táncos színpadokon és szélesvásznakon, hanem egy létező életstratégia, aminek legalább ennyi szépsége van, mint amennyi hátulütője. Ennek szellemében pedig nemcsak a szereplők megformálásánál hagyott fel a gyakorta bevett rutinnal, miszerint jó hangú papírmasé figurák színpadi mozgást végeznek két felvonás alatt, ehelyett az értelmezés szintjén integrálta a díszletet (Cziegler Balázs), a jelmezt (Bujdosó Nóra), a fényt (Csontos Balázs) és a koreográfiát (Dékány Edit) is az előadásba. Ennek az lett a következménye, hogy nemcsak összetett karakterek léteznek a színpadon, hanem a snittszerű szerkesztéshez illő és _Casablanca_-hangulatot árasztó, kivágott-stilizált, a dimenziókkal, a sztorival, az idővel egyaránt könnyeden játszadozó képregénydíszletekben a jelenetről jelenetre látványban, jelentésben egyaránt végiggondolt jelmezek önálló és következetes világot hoznak létre, az érdekesen töredezett, semmint emlékezetes zenével tökéletes szimbiózisban élő, finoman, minden részletében kidolgozott koreográfia pedig nem csak profi, de színészre és karakterre egyaránt személyre szabott munka.

Így történhet meg az, hogy Auksz Éva Charity Hope Valentine-ja nem egy butácska, nagyra nőtt, álomkergető bakfis, hanem egy végtelenül kedves, sugárzóan őszinte, és minden gesztusában szerethető _örök nő_ lesz. Jegercsik Csaba nyílt színi tapsig tudja vinni a sokoldalúan komplexusos Oscar klausztrofób magánszámát; Fillár István Vittorio Vidal, illetve Benkő Nóra Ursula szerepében remekül tudja a sztárallűrökből összegyúrni a se veled se nélküled jellegű, a roncsolt-torzult személyiségek miatt valódi intimitás nélküli kapcsolatot. Dániel Vali Carmenje egy kilátástalanul üres elszalasztott élet önreflexív megtestesülése. Pavletits Béla elrajzolt, deformált cigarettát szívó képregényrajz-alakjában a látszat ellenére érzelem is lakik. Szatmári Attilának minden egyes kis szerepéhez akad legalább egy kis poénja. A lokál lányai közül Ruttkay Laura és Szűcs Kinga tud egyéni arcot felvillantani, illetve Horváth Zoltán, aki a toon-figurára vett meleg Sam mellett több szerepben is megjelenik, és kiváló poentírozásról, illetve az egyik jelenet hátterében remek akrobatikai készségről tesz tanúbizonyságot.

Charity világa még akkor is magával ragadó, ha a dalok, annak ellenére, hogy a Puskás Péter vezette Budapest Jazz Orchestra kifogástalanul játszik, és a hangosítás is tökéletes, különösen sokáig nem visszhangoznak a fülünkben, és egy-egy jelenet eredeti ötlet nélkül maradt. Az előadás így is minden olyan elemmel bír, amiért a zenés és a prózai színház iránt elkötelezettek egyaránt jó eséllyel szívesen gondolnak majd vissza erre az estére, főként amikor ha valami nem úgy sikerül, ahogyan eltervezik, dühöngés helyett egy kis mosollyal a szájuk sarkában csak annyit mondanak: _szelaví_.