...mert szemüveges kisfiúk vagyunk mindahányan. Vagy voltunk. Vagy leszünk. De mind érezzük magunkban. Legfeljebb elfojtjuk. Megpróbáljuk elrejteni, mert nem jó szembesülni vele: az idealizmusával, a lúzerségével, a butaságával. És ezzel együtt észrevétlenül elveszítjük a tisztaságát, a báját, a romlatlanságát is. Pelsőczy Réka eljátszatja mindenki szemüveges kisfiúját. Fotó-, videó-, zene- és mozgáskollázst készít belőle. Megkérdezi, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?”, de azt is, hogy „mi voltál, amikor kicsi voltál?” Azt már mi tesszük hozzá, hogy: „és mi lett vele?”
Iskolai dolgozatok, minimonológok, naplóbejegyzések, hirdetések, iwiw-bemutatkozások, email- és sms-üzenetek mesélnek ebben a kollektív humán blogban. A színészek (Bánki Gergely, Bodor Johanna, Láng Annamária, Elek Ferenc, Pálmai Anna, Gáspár Anna, Sipos Vera, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely) típusokat mutatnak itt és most, Nagy Fruzsina beszédes jelmezeiben, hasonló sorsokat járva be, kihasználva remek átváltozóképességüket, meg azt, hogy egy karaktert egy arcvonásból, egy hangból, egy grimaszból fel tudnak építeni. Építőkockákon ülnek, aztán felállnak (esetleg ráállnak, vagy építenek a kockákból valamit, vagy lerombolják a kockaépítményt, vagy elbújnak mögéjük). Beszélnek. Valódi gyerekek beszélnek a vágyaikról, és közben elmondanak mindent arról, hogy látnak minket. Az ő ítéletük kíméletlenül pontos: még nincs megfelelési kényszer bennük, legfeljebb a fogalmazásban, amely pontosságra és kerekségre való törekvésében kissé suta és esetlen. De ez a sutaság és esetlenség szinte semmi ár az őszinte tartalomhoz képest. Látjuk, hogy mik voltak, mik akartak lenni, mik lehettek volna, és mivé lettek, és: mihez képest. Aztán kamaszok jönnek, aztán fiatalok, aztán felnőttek, és végül öregek. Az élet - kollektív terápia. Hogyan tesszük tönkre azt, ami önmagában szép. (Volt, valaha, bennünk is. Azt is elrontották.) Aztán a keserédesből a keser marad. A nevetés könnyedségét egyre nagyobb súly nehezíti, nagy igazságok telepednek a valódi önfelismerésre. Pedig az ösztönös ráébredés az igazi. A gyerekek is így csinálják. Csak aztán elmúlik. Pillanatokra visszajöhet, talán.
Már ezekért a pillanatokért érdemes elmenni. ► (ugr)