A Horthy-rendőrség besúgóit és a nyilas karhatalom képviselőit a történelem szele az ötvenes években a hatalom oldalára fújta (jobban mondva odakúsztak ők maguktól is), igaz, ehhez politikai oldalt kellett váltaniuk. Az exbáró gyanús reakciós elemként portaszolgálati feladatokat lát el, a lokáldizőzökből vonalas színművésznők vagy szürke feleségek lettek, a talpas pedagógust pedig kultúrházigazgatóvá nevezik ki (nyilván egyszer még kérni fognak tőle valamit). A helyszín a sztálinvárosi újonnan épült (félbemaradt) művház, és mindez elég is ahhoz, hogy egy bohózat alapkövei meglegyenek. Hamvai Kornél Harmadik figyelmeztetés (Sztálinváros) című darabja ebből építkezik.
Szerepet játszik továbbá egy felavatandó Sztálin-mellszobor, egy Szabad Népbe szánt fotó, egy kandisznó-ajzószer, és két ismerős figura, az olasz kapitalizmusból érkező kommunista Pippolo riporter (Rákosi Matyikám jóbarátja), illetve az őt kísérő Szabó Vera ÁVH-tiszt – igen, ők a Szigligetből érkeztek (illetve Pippolo elmondása szerint oda tartanak). Ugyanis ma nagy nap van: a sztálinvárosi kultúr megnyitója, amelyre a jeles fővárosi Gaál Alíz művésznő is meghívást kapott. Csakhogy az előadás nem megy rendben, mert az épületben bizony vannak hibák, erkélyek hiányoznak, vagy terven kívüli fedetlen atombunkerekre derül fény, és ezek befolyásolják például a művésznő fellépését is. A háttérben természetesen a politikai-gazdasági stiklik, meg az elmaradhatatlan összekuszált szerelmi liezonok zajlanak, kifejtve a maguk kisebb-nagyobb komikus hatását, és félig-meddig még a történelmi igazságtétel is megtörténik – persze csak kicsiben.
Hamvai az emberi gyengeségekről szóló komédiát helyezi a magyar félmúlt szatirikusan ábrázolt történelmi közegébe, amire kétségtelenül szükség van, mert önmagában a sztori szinte kizárólag klisét tartalmaz. Az előadás humora meglehetősen széles skálán mozog: a szellemesebb történelmi utalásoktól a megunhatatlannak tűnő, ráadásul megismételt gatyaletolós poénig gyakorlatilag minden előfordul. A hálás alapanyag egyszerűen üvölt az ötletekkel való kibélelésért, ám Léner Péter rendezése csupán a jelenetek pontos beállítására szorítkozott. Persze a József Attila Színház társulata van olyan rutinos, hogy a tizenedik előadásra minden színész megtalálja a szerepében rejtező, egyelőre kiaknázatlan, de könnyen kijátszható helyzeteket – csupán azt kell megvárni, hogy rögződjenek a mozdulatok, a szituációk, mert azok még érezhetően nincsenek meg, amiből adódóan a ritmus lassabb a kelleténél; ráadásul az előadás eleve némileg túlírtnak hat (hömpölyög előre még akkor is, amikor már alapvetően vége van).
Léner egyértelműen színészeire bazíroz, nem véletlenül, nagyobb meglepetés nem ér bennünket: Besenczi Árpádot (Remete tanácselnök) sokadszorra láthatjuk a szerethető balek szerepében, Mihályi Győző sem először tündököl a magát nagystílűnek mutatni akaró amorózó alakjában. Józsa Imre (Sulyok párttitkár) ezúttal – egyelőre nem eléggé – határozott botcsinálta machinátorként lép fel, Sztankay István pedig kellemesen él a Czeglédy portás szerepének jutalomjáték-jellegéből fakadó, előre garantálható siker minden pillanatával, a figurát körülbelül a kisujjából rázza ki. A komédiázást Vándor Éva veszi a legkomolyabban: Gaál Aliz szerepét is gazdag színészi eszköztárral, blöff nélkül, mindig a megfelelő hangütést eltalálva alakítja.
Gáspár Tibor jól körvonalazza a kívülállásából is adódóan a feladatnak megfelelni vágyó kultúrházigazgatót, aki azonban még nem tudott elszakadni az iskolától, bár érzelemkitörései kevésbé markánsak a kelleténél, Kocsis Judit viszont nem igazán tudja egységbe foglalni Sütőné alakját, mentségére legyen mondva, nincs is könnyű dolga a szereppel, ami mintha nem igazán lenne eldöntve, milyen is valójában. Márkó Eszter főhadnagy-figurája viszont jól eltalált skicc: a bohózati túlzást pont a megfelelő mértékben érvényesíti a kérlelhetetlenül merev, szadisztikus temperamentumú ávéhás szerepében.
Horesnyi Balázs fekete-fehér munkásidill-fotómontázzsal körbevett monumentális igazgatóiiroda-tere múzeum, kordokumentum és paródia egyben (a háttérben a gyárkémények és boldog mosolyú proletárlányok vezette traktorok vörösre festve emelkednek ki a környezetből). Szakács Györgyi jelmezei pedig a korhűség mellett a figurák jellemzését is segítik: ahogy Besenczi leülve felhúzza a nadrágszárát, és a sötét ünneplőruha alatt látszik a félig leharmonikázott világos zokni, ahogy Józsa Imrén áll az elszabott, és egymáshoz színben egyáltalán nem passzoló öltöny és a cipő, hát az egy tanulmány a funkcik lelkivilágáról.
Tulajdonképpen nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem éreznénk azt, akár bohózatként, akár történelmi szatíraként tekintünk rá, hogy túl keveset nevetünk és/vagy túl keveset gondolunk alatta. Csak félbohózat-félszatíra a félmúltról. Szóval, egyszerűen: csak fél.
