A „Varázsfuvola kicsit másképp” kijelentés ez esetben nemhogy szó szerint veendő, hanem a megértése közben célszerű alkalmazni a „Nem minden az, aminek látszik” hangzatú közhelyet. Ezt tették az alkotók is, és bár a negédes, romantikus, csodákkal teli mesét játsszák, ezt telerakták váratlan fordulatokkal, direkt bakikkal és jónéhány meglepetéssel, amelynek köszönhetően az egész emberivé változott: a gyerekeknek egy szokatlan mese, rengeteg érdekességgel, a felnőtteknek meg rengeteg házi feladat. A HOPPart bebizonyítja, hogy az opera nem egy elvont kultúrsziget, hanem élő, sőt virgonc használati cikk lehet. A legmesszebbmenőkig pozitív értelemben.
Tamino egy furcsa világba csöppent, ahol egy sárkány támadásától három tündérszerű lény mentette meg, ráadásul rögtön mellécsapódik egy Papageno nevű fél-madár szerzet, és máris kapnak egy megbízást a vidék uralkodónőjétől: az Éj királynőjének lányát elrabolta a gonosz Sarastro, ha valóban tetszik neki a lány, aki szintén szemet vetett őrá, mentse meg őt. Tamino útnak is indul, hogy elnyerje Pamina kegyét. És itt derül ki a mesében a rosszról, hogy jó, a jóról pedig, hogy rossz, pusztán meg kell nézni hozzá a szándékokat. És bár Monostatos mindent megtesz, hogy megakadályozza a fiatalok egymásra találását, Sarastro nem hogy engedi őket érvényesülni, hanem támogatja is a két szerelmest, feltéve, hogy Tamino kiáll három próbát. Mindezt pusztán pedagógiai célzattal teszi, merthogy közben lehull a lepel, és kiderül, hogy Sarastro sötét vára igazából a bölcsek temploma, amiben rengeteg igaz van, csak épp félreismerték, és hogy az Éj királynőjének pompás palotája és csillogó külseje valójában romlottságot és gonoszságot rejt. A próbákat természetesen kiállja a hős, egybekel Paminával, mindeközben az igazán emberi Papageno is rálel az ő Papagenájára.
A rengeteg ötlet és a több szerepben feltűnő színészek mellett attól nem kell félni, hogy az előadás zavarossá válna. A történetet folyamatosan pakolták tele jobbnál jobb megoldásokkal, a széteső sárkánnyal, a sok-sok kiszólogatással, a színház a színházban-jelenettel, a hangeffektekkel, a lepedőforgatással és sorolhatnám sokáig a leleményeket. Ezek nem egyszer Mozart dallamait sem kímélik, nem egyszer áldoznak be egy ismerős, egyértelműen nyerő taktust egy jó poénért, ami kivétel nélkül előrelendíti az előadást. Mindemellett Selmeczi György pár hangszerre redukálta a szimfonikus zenekarok által játszott tételeket, amelyek így könnyen befogadhatóvá váltak, és a színészek is könnyedén tudnak érvényesülni valóban igen jól képzett hangjukkal. Az előadás nagy részén át meglepő mértékletességgel és precizitással bánnak a sok ötlettel, baj csupán akkor történik, amikor azok direkt vagy véletlenül elfogynak, mert ezáltal néha átcsúsznak komoly meseszerűségbe, és szétcsúszik, unalmassá válik egy-egy pillanat. Ezeket ahelyett, hogy gond nélkül kihúzták volna, megtartották, ezáltal néha hosszúnak tetszik az amúgy végig pörgős, izgalmas, fantáziadús, meglepő fordulatokkal teli, nem egy önfeledt pillanatot okozó előadás, ami a HOPPart társulat tagjainak (akik Ascher Tamás és Novák Eszter zenés osztályaként végeztek a színművészeti egyetemen).
Egyrészt részletes alapossággal építik fel az egyes karaktereket, figurákat, megjelenítve a mese negédes, lilaködös elemeit is, másrészt váratlanul és hirtelenül megjelenő humorérzékkel teszik azokat komikussá, kiszólogatásokkal, kommentálásokkal, ál-civil pillanatokkal, ezzel okozva rengeteg önfeledt percet a nézőknek. Tarjányi Tamás egy vállaltan romantikus és mélázó Taminót alakít, nem egyszer kiforgatva az ebből adódó bénaságokat, ezáltal téve elfogadhatóvá a szerelmet, amit Pamina iránt érez. Az ő alakításában Kiss Diána Magdolna a lágyság, a hercegnői szőke gyengédség és a kemény agresszió között váltogat, egy hisztis, néhol kétségbeesett, de szerethető nárciszt teremtve meg ezzel, akikért a gyerekek teljes szívükből izgulhatnak. Vári-Kovács Péter a lúzerség, önzőség, beszariság és az apró örömök iránti kontrollálatlan szenvedély minden elemét magára öltve parádézik Papageno szerepében, és bár reakciói sokszor kiszámíthatóak, nem rest a váratlanságig eltúlozni azokat. Radnay Csilla a bicskanyitogatás szintjéig viszi el az Éj királynőjének ál-kedvességét, ám még a vergődő hisztériában sem válik hamissá, hiszen mindezt kacérsággal fűszerezi, és rendkívül bátran kezeli. Mátyássy Bence önfeledt arcjátékával teszi utálatosan önzővé Monostatos figuráját, Herczeg Tamás kimért, rideg, de tisztán a célt szem előtt tartó – a jónak győznie kell, és ezért hajlandó minden áldozatra – Sarastrót formál, Roszik Hella pedig nyíltan parádézik a két arcot öltő Papagena szerepében, élesen és pontosan vált a banyajelmez és a szerelmes nő között. De említhetném még Takács Nóra Diána, Bánfalvi Eszter, Szilágyi Katalin hármasát, akik mint elnyomott királynői követek, önzőséggel törnek egymás ellen, váratlan iróniával kezelve a kis csalódásokat, és igazságtalan lenne, ha nem említeném meg Szabó Kimmel Tamás, Friedenthal Zoltán és Polgár Csaba sok szerepbeli teljesítményét, mint őrök és mint segítők, leginkább a természetességgel, a nyílt és önmagán is meglepődő őszinteséggel játszanak.
Bár a gyerekeknek elsőre valószínűleg nehéz kalandnak tűnik, hiszen nem a megszokott mesével találkoznak, idővel ők is elkezdenek együtt élni az előadással – ami a felnőtteknek ekkorra már rég sikerült. Arról nem is beszélve, hogy mennyire hasznos, hogy egy tiszta történetbe keverednek bele, támadhatatlanul emberi szereplőkkel azonosulva közben. Ők így már kiskorukban felfoghatják lassan, hogy nem minden az, aminek látszik – bármennyire is közhely – nem kell felnőttkorban ezzel vívódniuk, vagy talán csak kevésbé. Miközben tényleg az egész család együtt szórakozhat.