Fotók Patríciáról: ahogy mi látjuk. Kívülről, közelről, távolról, belülről, múltból, jelenből, jövőből. Máté Gábor hat évvel ezelőtt végzett színészosztályának nyarankénti zsámbéki életfeldolgozó produkciósorozata idén Kovács Patríciáról szólt.
Az ő neve a nagyközönség számára ismerősen cseng, de ha mégsem, akkor arca bizonyosan sok ember számára beugrik. A főiskola után Egerbe szerződött színésznő a Gárdonyi Géza Színházból való eljövetele után több filmben, reklámban szerepelt, a legkülönbözőbb színházakban megfordult, és a politikusokat médiacelebbé alakító bulvárgépezetben is felbukkant.
A díszlet mintha egy kiállítást formázna, elegáns, öltönyös urak és nagyestélyiben tündöklő hölgyek hallgatják Máthé Zsolt megnyitószövegét, és nézik az arcokat mutató fotókat, amelyeknek tárgya különbözőségük ellenére ugyanaz: a sokarcú Kovács Patrícia. Aztán mintha ezek a fotók elevenednének meg, jócskán felnagyítva. A nagyításjelleg megfejtésében segítségünkre van a kissé didaktikusan a színpad centrumába emelt óriási íróasztallámpa is. Ami meghökkentő, hogy a fotók nemhogy nem bensőségesek, de nem is objektívek, sőt: mintha már-már fájdalmasan naturálisak lennének. A lány, akiben túlteng a nagyotmondás, a nagyravágyás, az idealizáltságra törekvés, és ezenközben mintha nem lenne képes tudomásul venni a valóságot. A megjelenő Kovács Patrícia-variánsokban kevés olyat lehet találni, amivel szívesen azonosulna az ember. Mialatt Szandtner Anna az előadás alanyának jellegzetes mozdulataiból, Péter Kata az arcjátékából, Jordán Adél az érzéseiből kíméletlen paródiát csinál, és az egyes élethelyzeteket mindinkább szánalomba hajlóan ábrázolják, a rizsporos parókában és előkelő, abroncsszoknyás ruhában lévő Kovács Patrícia rezzenetlen arccal vasal rendületlenül. Mintha az élete a kritika, vagy még inkább saját magával kapcsolatban a maró gúny elviselése lenne.
Az előadásból úgy tűnik, az életéből a legfontosabb a szerelem keresése: a zenekar – Czukor Balázs, Fenyő Iván, Gál Kristóf, Mészáros Béla, Mészáros Máté – dalai is ezt emelik ki. Igen nagy a hangsúly a „Mesteren”, aki mellett Egerben élt; számos jelenet (Mészáros Béla–Fenyő Iván–Vajda Milán: interjú a kutyával, Vajda Milán–Péter Kata–Mészáros Máté: szerelem belülről és kívülről, Fenyő Iván–Mészáros Béla: a Mester három tanítása) tanúskodik arról, hogyan idealizálta magának a romantikus látványelemekben láthatóan korántsem dúskáló kapcsolatot. Ha ezt lehet fokozni, még nagyobb hangsúlyt kap a jelenlegi élettárs, a liberális pártkorifeus, akinek pártját a jelen állapotok szerint a köz megvetése és emellett szinte megmagyarázhatatlan sistergő gyűlölete sújtja, ami hősnőnk életére is meglehetősen erős hatással bír. Dömötör András és Fenyő Iván elrablásjelenete feltehetőleg fikció, ám a közállapotokat, a gyűlölet mélyén fakadó frusztráltságot, és azt, ahogyan a színésznő az ebből fakadó helyzeteket megéli, nyilvánvalóan jól jellemzi. Bár ezzel együtt a politikum érezhetően túlzott erőt képvisel az előadásban, időnként az az érzésünk, hogy nem is a Kovács Patrícia, hanem a Gusztos Péter című előadást nézzük.
„Kovács Patríciát feltétel nélkül szeretjük – bár semmilyen feltétel nem adott hozzá.” Mészáros Máté és Járó Zsuzsa utolsó beszélgetése azt sugallja, hogy a számos interjú, cikk, celebkedés, bulvársztárság csupán álca, menekülés a valóságtól, ahogyan persze ez a jelenet is az. Nem tudjuk eldönteni, szeretjük-e azt a színésznőt, aki mintha most önboncolásra vállalkozna, ám a bonckés nem igazán tud a mélybe hatolni: valóban csak fotókat, helyzeteket, állapotokat, pillanatokat, és ennek nyomán erővonalakat látunk. Egy nőt, aki számot vet saját érzelmeivel, de nem az okokkal és okozatokkal, hanem csupán azok létével és nemlétével. Mindezzel együtt a személyiséget körülvevő környezet és az önámítás-tematika érzékletesen jelenik meg a sorjázó jelenetekben, és egyáltalán nem szórakozunk rosszul. Azonban Kovács Patríciát nem ismertük meg, csak egy (újabb) másik oldalát.