A színlapot nem kell ragozni, de annyit hozzáfűznék, hogy a cím valóban úgy van. Eve Ensler beszélgetésgyűjteménye nők monológjait foglalja össze, melyben kizárólag tabutémákról esik szó: szexről, vagináról, megerőszakolásról, szerelemről; nők elképzelhetetlennek vélt titkairól. Ez pedig Bozsik Yvette tolmácsolásában nemhogy autentikus - szép lenne ha nem -, de összhatásában sajátosan érzéki is.
Könnyedén varázsolja a fantáziánkba az összes történetet. Egy nő intimszőrzetének leborotválásával folytatott harcát, egy kislány megerőszakolását, egy másik nő szerelmét, egy harmadik kalandjait a tükörrel, sok-sok nőt a vagina szemszögéből. Rengeteg harc, önigazolási vágy, a saját test ismeretének a hiánya, a magánytól való félelem, kiszolgáltatottság, ezek mind olyan dolgok, amiket bár nem mondanak ki a nők, mégis bennük van. Szerencsére Bozsik Yvette felfogásában ezek nem annyira tragikusak, és pontosan rátalált az egyensúlyra, az „egy nőnek, hogy lássa intim testrészét, tükörre van szüksége” kép érzésére.
És még rengeteg ilyen és ehhez hasonló gondolat, érzés jelenik meg előttünk túlfűtött fények, hangok, tárgyak segítségével. A díszlet (Berzsenyi Krisztina) néha valós táptalajt biztosít egy-egy jelenet számára, de összhatásában egy fiktív, a fantáziánkban létező teret nyit meg, így segítve és nyugtatva a nézőt a befogadásban, hogy fenntartások nélkül tudjon együtt élni az előadással. Ezzel a szándékkal terveztetett a világítás is, amellyel a jelenetek alaphangulatát ösztönösen igyekeztek érzékeltetni (gondolok itt arra a jelenetre, mikor egy idős nő fiatalkori kalandjait mesélték el).
A három-három színésznő pedig lubickol mind a szerepekben, mind az előadás egészében (egyedül Pálmai Annát nem láttam még). Rendkívüli őszinteséggel és természetességgel jelenítik meg a karaktereket. Zarnóczai Gizella is és Udvaros Dorottya is elsöprő erővel adják elő egy kislány monológját, Létay Dóra és Fullajtár Andrea is rendkívül magabiztosan bánik a felnőtt, felvilágosult nő kétségeivel, a testéhez, és a férfiakhoz fűződő bizonytalan viszonyával. Mindegyik karakterben ott van felszínen az, amit mi férfiak általában nőnek látunk, de idővel kibújik belőlük az, amit talán még soha nem láttunk: egy magát elnyomva érző - de nem feminizmusból vagy egyéb ideológiától vezéreltetve -, a saját intimitásáról beszélni nem merő, kompromisszumkeresését többnyire szomorú megalkuvással felcserélő, gátlásos, bátortalan nő, akiből soha nem jöttek ki a sérelmek, és aki elég erős ahhoz, hogy látszólag, eltemetve a sebeket, túllépjen a gyöngeségből vagy csak puszta félreértésből fakadó bántalmazásokon.
A saját értékrendjükben igazuk van, egy előadásban pedig ez a fontos. Megteremtették azt a világot amiben tudnak létezni. Kérdés, hogy ez a sok törés az esetek nagy részében valóban így van-e? Vajon nem egy kommunikációs defektből ered az egész, hogy a férfiak folyton küldik a megoldást, a nők meg látszólag csöndesek? – Persze ez nem így van. Most tapasztalhattuk egy magáról ritkán hallató oldal véleményét is, az előadás pedig megfelelő apropó egy, a két nem között elinduló őszintébb kommunikációra. Aztán csak nehogy ne lehessen leállítani. ► (nya)