A forradalom maga a romantika! E szó hallatán kiben ne visszhangozának Petőfi lánglelkű kávéházi szónoklatai, az „Egy gondolat bánt engemet”, a pesti srácok diadalmas ujjongásai, vagy épp a Bastille-t ostromló tüzes fiatalok csatakiáltásai. Ebben az elementáris zajban csak halk suttogás mindaz, ami nem illik bele ezen misztifikált képbe, mert kétségtelen, hogy Robespierre jakobinus „mozgalma” már nem hangzik olyan jól, mint a „Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!”. Vajon mi történik, ha a romantikus maszlagot lenyúzzuk a forradalom eszményéről, és ott állnak teljes valójukban a forradalmárok, és a megdöntés előtt álló rendszer vezetői? Mennyiben a nép döntése, és mennyiben a véletlen játéka a történelem? Egyáltalán, mitől nem áll meg egy forradalom a csokiautomatánál?
Az események részeseiként valahogy minden másként fest. Minden olyan valóságos, minden természetes, sőt magától értetődő. Többek között ezért tesz be minket Fodor Tamás rendező a Zöld Kakadu bordélyház-színházának vendégei közé. Nem a Studió „K” színpadára, hanem a lebuj előadására váltunk ezen az este jegyet. Még egy kis bort, és pirospaprikás zsíroskenyeret is kapunk némi feltéttel, és nézhetjük, ahogy mindenféle arisztokrata „burzsoá” népnyúzó malac színjátékok közepette sóvárog a hamvas lányok csókjaiért, ahogy azt egy rendes bordélyházban illik, miközben egy, az élettől a söntés mögé menekült igazgató és színészei szüntelen pletykálkodnak és ábrándoznak egymás közt. Eközben jönnek a hírek, hogy a Bastille felé tart a hőzöngő tömeg, de hát „majd megunják és hazamennek”, jön a megnyugtató válasz. The show must go on, amíg a hőn gyűlölt léha honatyák helyett nem jön valami más - tudniillik az „elit” sok mindennel el van foglalva, de a népjólét olyan ritkán kerül szóba náluk, mint a BKV-vezetés ülésein az utasbarát menetrend.
A despotizmussal fűszerezett kétpólusú (szegény-gazdag) kasztrendszer megdöntésének szükségessége vitathatatlan, de némileg árnyalja a kérdést, hogy a művelt, az országügyekben otthonosan mozgó, ám az országgal magával csak elvétve törődő, a hedonizmusba belefulladó felső tízezer helyett jobb-e az írni-olvasni alig tudó, demagógiáját ékesen hangoztató, ám miden tekintetben alulkvalifikált vezetés? Hát igen, a cseber meg a veder tipikus esete. Milyen ismerős állapot, nem igaz?
De Prospére (Hannus Zoltán) szórakozóhelye több holmi kéjlaknál. Ez all inclusive szolgáltatás, és ezt szem előtt tartva a színházi élmény nevében megkomponált közjátékokkal, a jókedv nevében étellel és itallal, az exkluzivitás nevében pedig színpad nélkül, az asztalok között folyik a játék, ami Arthur Schnitzler pontos történetvezetése és Szeredás András dramaturgiai tevékenysége révén egyre inkább kérdőjeleket hagy afelől, hogy hol van annak határa, így teremtve a valóságból játékot, a játékból valóságot, és az utcai zendülésből forradalmat. Mert a forradalom nem több egyszerű tűznél, amit csak megfelelő módon kell táplálni, és ennek csupán egy-egy elenyésző kelléke a „szent eszme” és a trikolór.
A Zöld Kakadu egyfajta keresztmetszet, melyben az aktuális hatalomhoz fűződő valamennyi lehetséges viszony rendszere jelenik meg: a már említett Hannus Zoltán a pénz beszél elvet kegyetlen cinizmussal és fekete humorral teszi saját maga előtt is felvállalhatóbbá, Horváth Zsuzsa és Nagypál Gábor kettős szerepeikkel az érzelmeikben feloldódó két végletet, a posványba süllyedők és a szentimentalizmusba kiteljesedni vágyók közönyösségét képviselik, míg Homonnai Katalin (Michette) rutinos és Rusznák Adrienn (Flipotte) gyermekien bájos rosszlánya teljesen megadja magát a regnáló rendszer képviselőinek. Ezek ellenpólusaként jelenik meg az ex-kakadus Grasset szerepében Géczi Zoltán, aki a kollektív gyűlölettől és a közös ellenségtől fűtve lesz a forradalom szószólója (igaz, mindezt csak azért teszi, hogy saját tehetségét demonstrálja). A megdöntendő hatalmat Fodor Tamás (Lansac márki) szenilitásba hajló, Tamási Zoltán (Francois) kissé melegen retardált és Büki Marcell (Albin) tenyérbe mászóan jól nevelt nemese képviseli, és ez nem az a társaság, akik mélyebb sajnálatot ébresztene bárkiben is.
Fodor Tamás és Szeredás András politikai áthallásokkal teletűzdelt előadása nem pártpolitikai, hanem a működési elv aspektusából vizsgálja a történelem egyik mozgatórugóját, miközben egyre inkább kikristályosodik, hogy a Zöld Kakadu vendégei vannak egyedül abban a helyzetben, hogy választhatnak az ósdi élvhajhászat (nagyszerű színház- és nézőkritika a retekkel döfködő „művésznők” jelenete) és a cselekvés között. Mert változás mindenképpen jönni fog, és könnyelműség lenne ezt a véletlenre bízni.
