Kornis Mihály Körmagyar című drámája groteszk-komikus panorámafelvétel egy végzetesen beteg társadalomról: tízen adják egymás kezébe a stafétát, és egymás testébe a halálos kórt. Stilizált komoly-bohózat ez, akár történelmi távlatból is nézhetnénk, de rá kell jönnünk: nincs ilyen szerencsénk.
Az Arthur Schnitzler írta Körtánc szerkezetére épülő darab tulajdonképpen egymásba fonódó láncszemek körbeérő sorozata. A szereplők szimbólumértékűek, ennek a fontos distinkciónak megfelelően a színlapon sem névvel, hanem – némi cinikus felhanggal – körülírva vannak föltüntetve. Tíz ilyen ember történetét látjuk: az utcalány a katonával, a katona a takarítónővel, a takarítónő a fiatal elvtárssal, a fiatal elvtárs a fiatalasszonnyal, ő a férjével, aki aztán az édes kislánnyal, ő majd az íróval, aki a színésznővel, aki a milliomossal, aki végül az utcalánnyal fekszik össze különféle úton-módon, valamikor a rendszerváltást nem sokkal megelőzően. Kornis egészen zavarba ejtő éleslátással ábrázolja ezeket a furcsa helyzeteket és egymáshoz egyáltalán nem illő embereket, pontosan felfejti a kiszolgáltatottság, a kétségbeesés és az érdek háromszögét, amely ezen aktusoknak alkalmat teremt. Sorsok, életutak rajzolódnak ki, amelyekben a közös, hogy erkölcsi értelemben valahol elromlottak, és vagy nem nevezhetőek valódi életnek, csak afféle „kirakatok”, sőt, némely esetben tudatosan vállalják annak a tovább rontását. Ehhez járul a kiváló és éles verbális környezetrajz, amelyen kár megütközni, a szereplők egyszerűen csak úgy beszélnek, ahogyan az emberek.
Hegedűs D. Géza rendezése két motívum folyamatos hangsúlyozására épül: a stilizált ábrázolás jelzésértékűsége, illetve a montázsszerűség adja az előadás formai keretét. Éppen ezért nem sikerül az előadásnak kiteljesednie. Hiába a kényes szituációk nyers és hiteles írói bemutatása, hiába a vaskos kifejezések használata, a kíméletlen kritika – ami ennek a drámának mindenképpen konklúziója – folyton felfeslik és önmaga paródiájává válik, ha az előadás folyton azt jelzi nekünk, hogy én csak színház vagyok. Ha valamit nem akarunk megmutatni, akkor nem kell megmutatni, de az „úgy csinálunk mintha” megoldás – gondolok itt például arra, amikor a katona a szerencsétlen utcalány fejét veri a földbe, vagy arra a momentumra, amelyben a férj az édes kislány lábai közé fúrja az arcát, akin bizony az aktus során (amelyeket ab ovo sötétségbe rejt a rendező) rajta marad a cicanaci – ebben az esetben inkább egy matinéelőadást idéz, mint egy mai témákat tárgyaló színházi produktumot. Ugyanis az előadásnak a darabbal alkotott kontrasztja e ponton túlzott finomkodássá változtatja ezeket a megoldásokat, és így ezek egymás ellen dolgoznak. Kár, mert természetesen léteznek azok az egyszerű technikák (más szög választása, takarásba esés stb.), amelyek elrejtik és elfedik ezeket, ha már a koncepció szerint a naturális ábrázolás megmarad a verbalitás szintjén. A kidolgozás szempontjából lényeges az is, hogy ha az átrendezéseknek jelentőséget tulajdonít a rendező, akkor a második felvonás nem kezdődhet már átrendezett térben. Így úgy tűnik, hogy teljesen esetleges a díszlet átrendezésének megmutatása – pusztán időkitöltő elem, Presser Gábor némileg Morricone-stílben fogant zenéjére.
Valójában három jelenet az, amely megvalósításában igazán telibe találtnak érezhető, amelynek mindegyik pillanatára van ötlet: a fiatal elvtárs kalandja a takarítónővel, illetve az író két története végig erősen kézben tartott, kidolgozott. A három jelenet mindegyikében alapvetően a színészek határozzák meg az alaphangulatot, és mivel kiemelkedően jól felépítették karakterüket, sikerül kitartani: Danis Lídia mint cigány takarítónő, szinte adja magát a kihasználásra: kacér, ledér, szolgálatkész – és mindezt pontos arányérzékkel. Kamarás Iván fiatal elvtársa talán az előadás legkiválóbb teljesítménye: Kamarás tűpontos, vonalas, de helyzetével gátlás nélkül visszaélő csinovnyikja a feltörekvő, jó helyzetfelismerő és önérdekérvényesítő képességgel rendelkező KISZ-vezetők prototípusa lehetne, elegánsan vegyíti A tanú Virág elvtársának manírjait egy torz Gyurcsány-paródiával, amiből egy ellenállhatatlanul ellenszenves alak jön létre. Hegyi Barbara remek öniróniával, sőt önkritikával, érzékien adja elő egy színésznő érzelmi életének minden hullámzását, egzisztenciális és művészi problémáinak keserűségét és túlzását egyaránt. Varjú Kálmán az író szerepében pedig lendületességével, energiájával telve jelenik meg, karaktere a művész, mint olyan archetípusából és a darab szerzőjének önkritikus alteregójából tevődik össze, nagy érdem, hogy ezt elegánsan és eltaláltan fölüljátszva, de nem eltúlozva, reálisan és emlékezetesen teszi.
Megejtő Pap Vera nagyszerű alakításában a sorsának önmagát megadó, önfeladó, de igazából melegszívű utcalánya. Talán ő az egyetlen olyan szereplő, akiben valódi emberi érzések vannak, de ezeket bőszen rejteni próbálja, hiszen ha ez kiderül, az akár végzetes is lehet ebben a világban. Ezzel ellentétben létező személyiség híján nincs mit feladnia az ideális jövőbeli Cosmopolitan-vásárlóként megjelenő Csonka Szilviának az édes kislány szerepében. Szabó Gabi a ravasz, fifikás, a jég hátán is megélő, saját maga becsapásától sem félő nőt játssza fiatalasszonyként. Reviczky Gábor szimpla paneleket illeszt össze a primitív, de befolyásos párt-főember férjként, arról nem ő, hanem az alkotói ötlet hiánya tehet, hogy feleségével folytatott párbeszéde érdektelenre sikerült. Lukács Sándor milliomosa sármos szélhámosként szerezte vagyonát, ám kifejezetten jó benyomást kelt, amikor második jelenetében e személyiség más dimenzióiba is beavatja a nézőket. Lajos András katonája viszont sajnos nem tudott lekötni, a szerepet nagyrészt az egyenruha játszotta el, a túljátszott modoros tájszólás csupán paródia, önmagában kevés ahhoz, hogy egy figurát felépítsen, még jelzésértékűen sem.
A Pesti Színház bemutatójának nyilván sokan fognak valamiféle aktuálpolitikai apropót keresni, hisz utalás van benne elég. Azt a kérdést azonban mindenképpen felveti a Körmagyar, hogy mennyire távolodtunk el 1989-től: nos, a jelek szerint nem igazán. Lehet, hogy már nem a Magyar Néphadsereg egyenruháját viselné a katona, lehet, hogy a fiatal elvtárs nem is elvtárs lenne, hanem menedzser, a öreg elvtárs meg pártkorifeus-vezérigazgató. De a figurák és a helyzetek köztünk élnek. Szomorú látni, hogy tizennyolc év semmire nem volt elég. Senki nem állította meg a burjánzó betegséget azóta sem, félő, hogy az írói jóslat hamarost beteljesedik.