7óra7

Gyöngyöt a disznók elé
7óra7: (8/10)
Közösség: (6/10)

Gyöngyöt a disznók elé

2010. 10. 03. | 7óra7

Bruscon, a színész Utzbachba érkezik, hogy ott előadja Farkastörvények, avagy a minket körülölelő világ profán árulása című produkcióját. A körülmények borzasztóak: a deszka reped, a bűz orrfacsaró, az idő túl meleg, ráadásul a faluban mindössze kétszáznyolcvanan laknak, ugye, nem gondolják komolyan, hogy ebből terembérletre és a fogyasztásra is futja? – kérdezi a jeles művész. A tűzoltónak pedig meg kell engednie, hogy a vészfényeket kikapcsolják a végén! Tamási Zoltán újabb pokoli kamaradarabja a színházról, az életről és e kettő viszonyáról szól, mint annyi más darab – csak a szemszög különös.
Bruscon, a színész végtelenül idegesítő illető. Érkezése után a vendéglős Caribaldit mindennel zaklatja, ami csak az eszébe jut: tükör, ablak, függöny, színpad, étel, ital, vészfény, plakát, statiszta. És ebből természetesen semmi nincs a helyén. Nem is lehet, hiszen Bruscon egyik szavával cáfolja a másikat, nemhogy segítene Caribaldinak, mintha éppen akadályozná azzal, hogy amint belefog az egyik teendőbe, már a másikat kéri rajta számon, az meg, hogy maga segítsen, az végképpen lehetetlenségnek tűnik. Sőt: a színész a maga végtelen önzésében, amikor Caribaldi a létrán elcsúszik, ő éppen azon aggódik fennhangú locsogásában, hogy remélhetőleg nem szakad be alatta a színpaddeszka, mert az igen kínos lenne.
Bruscon folyton beszél. Mindenről, elsősorban arról, hogy ő a Burgtheaterben Faustot, Zürichben pedig Mefisztót játszotta. És most itt van, Utzbachban, itt kell előadnia a komédiáját, olyan, „mint disznók elé gyöngyöt szórni.” A fortyogó sértettség lassú kiteljesedését látjuk, amelynek alanya Caribaldi, mintha ő tehetne mindenről. Például arról is, hogy a metélttésztaleves lassan fő. Arról is, hogy a vendéglősné nem képes a legmagasabb művészi igénnyel elmondani a maga megfellebbezhetetlenségében hiperközhelyes, de annál bölcsebbnek ható „Ha a szépség nincsen a birtokunkban, és minden ízében beteg a szellemünk, a lelkünk mélyéig nincstelenek vagyunk” mondatot.
Bruscon iszik. Sörbe vodkát, aztán csak vodkát. Mennyivel jobb lenne Gaspoltshofenben lenni. Mert ott nem nevettek a komédiáján, ami egyébként a második legrosszabb dolog, ami egy komédiával történhet. Mert ott felismerték a komédia tragikumát. Közben maga is tudja, hogy nem lehet ép ésszel kibírni: „Aki egészségesen kerül erre a pályára, az rövid időn belül biztosan felköti magát.” De hisz abban, hogy ő épen maradt. Kárhoztatja a templomokat és a fasisztákat, miközben egy komplett hitvilágot vázol fel, és totális lerohanással kisajátítja testestül-lelkestül Caribaldiékat és vendéglőjüket.
Tamási Zoltán vendégszövegekkel kiegészítve dolgozta át Bernhard drámáját, és egyedi, stilizált világot hoz létre, amelyben minden átlátható, hogy kiderüljön: nincs mit átlátni. Caribaldiék élete maga az egyszerűség, míg Bruscon, az áltlátó, maga az átláthatatlanság, hiába próbálja kristálytiszta elméletként, áttetsző filozófiaként, Schopenhauert is citálva levezetni a maga gondolatait. Csakhogy míg Caribaldiék egymás mellett élése semmilyen, Bruscon szavaiban azonban mély és kíméletlen őszinteség van: „A színészek pedig, rettegve az elbocsátástól, alázatosan tűrik a megaláztatásokat. Menekvésük csupán az alkohol, és az életfogytiglan tartó, elégedetlenkedő morgás, a büfépultot támasztva. Kifelé persze azt hangoztatják, hogy imádják a munkájukat, de ne dőljön be a képmutatásuknak. Valójában gyűlölik. A színház a legundorítóbb képmutatás.” Az ő színháza biztosan az.
A lassan, de következetesen építkező előadás motorja Tamási Zoltán, aki koncepciózusan nincs fölépítve, hiszen maga sem tudja, mit akar pontosan, csak erősen hiszi azt, hogy tudja. Küldetés- és öntudata, sértett hiúsága már régen megölte a mögötte lévő embert. Caribaldi szerepében Elek Ferenc rendkívül pontos, gazdag bohóctréfában mutatja be a magát a felsőbb hatalomnak megadó vendéglőst. Jelenlétből, nézésből és gesztusból dolgozik, minden mozzanata az átgondolt figurából fakad. Egyenrangú főszereplő úgy, hogy szövege töredéke a Brusconénak. Homonnai Katalin meghúzódó, csöndes feladatvégrehajtó Matild szerepében.
Ez a Bruscon tehát nem a bernhardi Bruscon, hanem Tamási Zoltáné, egy mai környezetben létező, ön- és közgyűlölő embert mutat, aki rá akarja erőltetni a maga komédiáját az emberekre, de senkit sem érdekel, még a nevét is félrenyomtatják a színlapon. A vihar a düledező vendéglőt szétrombolja, agyonüti Caribaldiékat. Bruscon azonban túléli ezt, hogy láthassa: senki nem jött el az előadására. A közeg elfogadása nélkül nem lehet megmutatni, hogy mi és hol működésképtelen, a rosszul kommunikált jó szándék, különösen a megváltási motivációval terhelve, nem áldás, hanem átok, ami nem javít, hanem tovább rombol. A művész csodálkozva néz körbe, hogy miért pusztul minden akkor, amikor ha rá hallgatnának, minden megváltozna. Pedig milyen egyszerű: nem elég, hogy mond – cselekedni kell, nem elég az elmélet – a gyakorlat nélkülözhetetlen. Ami meg ennél is fontosabb: ha csak az egyén igazsága az egyetlen igazság, akkor az nincs is. Egyedül, mindenki mást lenézve és megvetve az ember nem tehet semmit, aki magányos „forradalmat” csinál, szükségszerűen elbukik. Közösség, közös értékek, egymásra figyelés, kölcsönös méltányolás vihet csak sikerre. Bruscon Caribaldihoz akar szólni, de egyetlen mondata sem találja el. Így soha nem is fogja.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr698004507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása