A történet egy kedves brit limonádé. Brooksie több évtizedes együttélés után elveszti feleségét, amit nem tud feldolgozni. Kétségbeesetten fél az egyedülléttől és az elmúlástól, ezért, miután lányához és vejéhez költözik, önromboló, féktelen életbe kezd. Motorozik, iszik, kimarad éjszakánként, a nyugdíjas klubban minden özveggyel kikezd, mindezt gátlástalan jókedvvel és hihetetlen életerővel. Eközben viszont, amikor egyedül marad, folyton feleségére gondol, beszélget vele, aki időnként megjelenni látszik, tanácsokat és erőt adva férjének a folytatáshoz. Ám az új barátok közt van valaki, aki miatt Brooksie visszatér önmagához, és feleségét is elengedi.

Bodrogi Gyula elragadó bájjal vegyített komolysággal veti bele magát a főhős szerepébe. A többi szereplővel egyetemben nem egyszerűen átéli és hitelessé teszi az alakítást, hanem nagyon élvezi is. Ha kell, kamaszként ugrál a színpadon, vagy keserűen merül a magány mélységébe, ha éppen a szerep úgy kívánja. Jól bánik gesztusaival, mimikájával, egy-egy rezzenése érzelmek egész skáláját jeleníti meg és indítja el a nézőkben. Emellett, bár a szöveg önmagában fordulatos, csattanós, csípős poénokkal és frappáns közbeszólásokkal teli (feltétlen dicséret illeti ezért a fordítást is), Bodrogi ezen felül hihetetlenül élővé teszi, nagyon érzi és mindig, minden egyes szó jókor van a jó helyen, összhangban minden mozdulattal, hangsúllyal. Szeleburdi karakterének jó kiegészítése Galambos Erzsi a meg-megjelenő feleség szerepében. Eleganciájával, kissé kimért stílusával, mérsékelt humorával jól formálja meg a mindig gondoskodó asszony alakját.

Rose figurájában Vándor Éva eleinte, bár biztonságosan hozza a kissé nyafka, zárkózott „álprűd” özvegyasszony karakterét, nem tűnik ki igazán. Ám fokozatosan megtalálja helyét és onnantól csípős humorával, határozott fellépésével szerves részévé válik az előadásnak. A két nagy bohóc Balázs Péter és Esztergályos Cecília, akik tökéletesen adják a jól ismert és megszokott alakokat. Esztergályos a tökélyre fejlesztett kissé butuska, de sosem bárgyú szőke nője garantálja hogy szem nem marad szárazon. Párjaként szinte kívánkozik a Balázs Péter-féle tesze-tosza, körülményeskedő, néha morcos paprikajancsi-figura, ami szintén nem hagy nyugtot a rekeszizmoknak. Ulmann Mónika és Schnell Ádám inkább csak segédekként jelennek meg a nagy „banda” mellett, de igényes játékukkal jól egészítik ki az előadást.
Könnyed kis desszert ez jól bevált recept alapján, amit ráadásul remek szakácsok készítettek el. De túl a metaforákon valóban érdemes megnézni, mert kellemes és (ami ma már ritkaság) színvonalasan szórakoztat. Az élet apró bölcsasségein túl nincs benne különösebben magvas gondolat, de nem is kell.

És ha azt gondolják, csak kétszer lehet valaki fiatal, ezt meg kell cáfolnom. Ugyanis véletlenül épp Bodrogi Gyula hetvenötödik születésnapján láttam az előadást, aki köszöntése (és a közönség hosszú, álló vastapsa után) csak annyit mondott: „Egy fiatal az huszonöt éves, igaz? Na akkor én most háromszorosan vagyok az.”