Az intim térbe és életszerű szituációkba átültetett, átdolgozott, és ismétlődő elemekkel jól megtűzdelt, Az ember tragédiája kapcsán létrehozott minimál-ötletbörze kérdése végül is egy gondolatban összefoglalható: szép, teljes, egész szellemi lények vagyunk, avagy nyomorúságunk elkerülhetetlen alaptétel-e? Választ nem kapunk és nem is kell – milyen unalmas lenne hátralévő életünk, ha tudnánk –, azonban a téma jól állhat egy kísérleti színháznak.
Madách művéből ezúttal csak az alma leszakításának jelenete, a Luciferrel és Istennel folytatott beszélgetések, valamint egy-két Évával töltött szituáció maradt meg, ami által sokkal konkrétabban és egyértelműbben van jelen az önvizsgálat és az elmélkedés a színpadon. Azonban ez az elmélkedés sem olyan egyszerű, hiszen nem egy darab Ádámunk van, hanem egy idő után mindenki Ádám, sőt Lucifer vagy akár Isten is ő. De egészét tekintve marad a szimpla igény, ami miatt sokkal inkább a mű kapcsán létrejövő ötletek és szituációk a fontosak, azok amik esetleg új nézőpontjait pedzegetheti meg a Madách-klasszikusnak.
Az ötletek közül a legerősebb és leginkább végigvitt a szerepek és szövegek darabolása és szétosztása, amelyek zökkenőmentesen, szinte észrevétlenül váltanak színészeket és karaktereket. Ez a szabadosság és nyitottság egyébként nagyon érdekes keretet tudna teremteni, azonban a profi formai megvalósításhoz kevés tartalmi elem látszik kibukkanni. Így viszont az ötletek nem tudnak kiteljesedni, az erős technikai és látványelemek nincsenek végig kidolgozva, felépítve és kibontva, így pedig az előadás sokszor híggá válik.
A színészek egyébként úgy általában igyekeznek valamit kezdeni a helyzetekkel, például figurákat találnak ki, de karaktereket nem építenek. Közülük a legkiemelkedőbb Dankó István Ádámja, akinek kétségei szerencsétlenségéből és bugyutaságából fakadnak, ezt pedig a színész váratlan gesztusokkal, kiszámíthatatlan mozdulatokkal teszi izgalmassá. Hegedűs D. Géza modorosan negédes Mikulásruhába öltöztetett maffiózó-Istenje több, mint izgalmas ötlet, a színész minden teatralitása tökéletesen dolgozik a látszat-jóságos Mindenható alá. Klem Viktor indulatokkal próbálja átadni Ádám érzelmeit, Barabás Richárd gesztusai viszont egyáltalán nem Lucifer agyasságát követik, sőt a színész egyáltalán nem képes lekövetni a bukott angyal észjárását, és így a szerep vonásait sem sikerül megrajzolnia, Pálfi Katalin pedig egy kedves, tudó és vágyó, ámbár szenvedélyességében néhol ijesztő Évát mutat meg egy-egy jelenetre.
Az ötletek egyébként – ízlésfüggőek ugyan, de – izgalmasak: a hűtőből kipakolt könyvek, legófigura, alma és almalé, mint kezdőkép, a színen összeszerelt faguillotine, a kukába ugráló legoemberek, a Rákóczi útra nyíló ablak előtt suttyomban cigarettázó fiatalok filozofálgatása, a reménytelenül esélytelen, öngyilkosságba menekülő emberek próbálkozásai stb. De egyáltalán nem olyan sűrűek és extrémek, hogy elvigyék az estét. Sőt a sátorba zárt és onnan élő kamerával kivetített hosszas dialogizálás teljesen leülteti az eseményeket, ráadásul teszi mindezt az előadás közepén. Az még érthető, hogy egy jó ötletért a rendező bezárja a szereplőket egy sátorba, az azonban már kevésbé, hogy hosszú perceket töltenek el benne, jelentősebb változás nélkül, meggyilkolva az eddig is hektikus izgalmi szintet. A zene hangulatában sokszor sokkal erőteljesebb a jeleneteknél, sokszor sokkal hatásosabbak a dallamok és az effektek, mint amennyi valóban van a színpadon történtek mögött.
Azért furcsa tulajdonképpen az egész, mert az előadást végig átlengi a félkészség hangulata, ami teljesen rendben is lenne, ha közben az alkotók, felvállalva a kísérletezést, valóban határokat súroltak volna, ám ezúttal ennek a szele sem érinti a játékteret.