A hőn áhított kapitalizmus sokat ostorozott fekete bárányai a multinacionális cégek, és az általuk képviselt marketingalapú magatartásformák, amelyek előbb szisztematikusan megteremtenek egy álértékek által vezérelt ál-igényrendszert, majd a kiszolgáltatottságra építve megkezdik az agyelszívás folyamatát, hogy végül tökéletesen működő, minden emberi mivoltától és önállóságától megfosztott, programozott gépezetté alakítsák az embert. Hőseink elbocsátott topmenedzserek, akik egyfajta rehabilitációs tréningen próbálják feldolgozni a végső megaláztatást. Káprázatos szatíra egy félresiklott rendszer félresiklott képviselőiről. Rólunk.
Havi három millió zsebbe (+juttatások), néhány hetes all inclusive karibi pihenés, sportautó, nagy ház, meetingek és stratégiai ülések, márkás kosztümök és öltönyök, drága cipők és nyakkendők, non-stop pörgés és fontoskodás az egyik nap, aztán tejfelesszájú suhanc az íróasztalunk mögött, meg egy kisebb vagyont érő lelkisegély-imitátor a másik nap. És máris azon az oldalon játszunk, amelyiket eddig volt hatalmunk lenézni, amelyikbe soha nem gondoltuk volna, hogy belekerülhetünk: a negyvenen innen, de a harmincon túl vegetáló, kiégett munkanélküliek csoportjában, akik vagy a sikerbe vagy a sikertelenségbe, így vagy úgy, de beleroppantak. Egy emberségétől fosztott rendszer hús-vér áldozatai, akiket vagy azért köpött ki a rendszer mert beleillettek, vagy azért, mert nem. Ez nem csupán felsőkategóriás probléma, mindössze magasabbról nagyobbat lehet zuhanni. Erről a zuhanásról szól Urs Widmer drámája.
Anna, Kristian, Lili, Mark, Vanda, Kaspar, Toni és Patrik mind egykor mind sikeres menedzserek voltak, akik tökéletesen behódolva a piac szabályainak csinálták azt, amit fontosnak gondoltak, amit a cég megmondott nekik, hogy fontosnak gondoljanak. Mindegyikük a siker és a bőrborítású hidraulikus karosszék bűvöletében élt, és kit a csúcson, kit leszállóágban ért a végzetes hír: „el van bocsátva”. Az első sokk után mindannyian kipottyantak a gépezetből, ám néhány egyedileg kialakult komplexussal ugyan (legyen az a hiperfeminizmus vagy a kóros tárgygyűjtés), de szinte valamennyien átvedlettek normál emberré, olyan emberré, akik képes valódi problémákkal foglalkozni, és megállni egy pillanatra a tükör előtt, hogy megnézzék, ki is néz vissza rájuk. De melyik az a jól működő rendszer, amelyik magára hagyja az embert, amely hagyja magára ébredni az individuumot? Természetesen egyik sem, hiszen a kommercializált igények, és a kommercializálódott emberek sokkal könnyebben alakíthatók, sokkal könnyebben mozgathatók, és azt is tudjuk, hogy az ördög angyalformában érkezik, ráadásul csatos mappával és milliódolláros mosollyal, meg egy bemagolt tankönyvvel a „Hogyan lehet szisztematikusan leépíteni valakit addig, hogy tökéletes munkatárssá váljon” cíművel. A végtermék előbb-utóbb előáll: „Hiszek egy hazában, hiszek a Lili&Lili Co. feltámadásában.”
Nincs konkrét cselekmény. Néhol szatirikus, néhol álomszerű helyzetképeket látunk egy-egy „páciens” életéből, és a terápia egyes szakaszaiból. Előbbi általában a kínos nap történetét meséli el, az utóbbi pedig a menedzsergéppé válás szakaszait vázolja a bemutatkozó szövegektől a stresszoldási és járástechnikákig. Ezekhe tökéletes díszletül szolgál Bagossy Levente kifutót megformáló díszlete, ahol szabadon illegethetik magukat az eladósorban lévők, és idióta pszichoterápiás játékokkal csinálhatnak magukból újra és újra hülyét, a végső leépülésig.
A téma bármennyire is sötét, a színpadra vitel lehengerlő. Valamennyi szereplő megfordul a megalázott és a megalázó szerepében is (terapeutaként és páciensként egyaránt) , hiszen a két állapot közötti átjárás csak egy tollvonás kérdése, az arctalan egyenemberek pótolhatók, hiszen tucatgyártmányok. Ifj. Bagossy László a szatíra sarkosan direkt stílusához választott formát, és az egész történetet egy enyhén misztikus rémálomba csomagolta bele, amelyben a rémség nem ijesztőt, hanem a karakterek életéből vett negatív behatások óriásivá dagasztását jelenti. Tehát, amit látunk az minden pillanatában reális, csak a többszörösére van nagyítva, hogy olyan, szavakba nehezen összefoglalható színészi teljesítményeknek adhasson teret, mint Vajdai Vilmos (Toni) lehengerlően álintelligens outfit trénere, aki unott cinizmusával egy egészen új fejezetet nyit meg a humor kategóriájában, vagy Ónódi Eszter übertüchtig Lilije, akiből turbinaként sugárzik a szánakozás, a lenézés és a rosszindulat, amelyet egy bicskanyitogatóan mézes-mázos maszk mögé bújtat. Hasonlót prezentál Rezes Judit (Vanda) is a terapeuta szerepében, de páciensként végül nagyszerű munkát kap Albániában, és válik a rehabilitációs központ etalonjává, aki bármikor visszaböfögi a betanult sablonmondatokat és sablonérzelmeket. Nem lenne fair kihagyni Tóth Ildikót, Fekete Ernőt, Rajkai Zoltánt, Szabó Győzőt vagy Takátsy Pétert sem, mert valamennyien pontosan féken tartott teátralitással, és kevésbé mértékes, de annál szórakoztatóbb parodisztikus fennhanggal alakítják egy-egy tipikus szereplőjét ennek a közegnek, legyen szó macsó hisztérikáról, lecsúszott yuppie-ról, vagy eltévedt gyerekpszihológusról.
Bármennyire is sötét a téma, a Top Dogs sziporkázóan humoros előadás, amelyben a humor gyakran a mi élményeinkből táplálkozik, mert minden ami a színpadon megjelenik, azzal nap mint nap találkozunk a munkahelyen, az utcán vagy a boltban. Mentalitás, világnézet, rendszer. Lehet, hogy nem erről álmodtunk.
