Középen ül egy ember, egyedül. Ő Máthé Zsolt. Foglalkozására nézvést játékos. Játszik a színpadon a szerepekkel (főleg a kicsikkel, mert az Örkényben így alakult) és a színházzal, játszik a hangokkal és a szavakkal. Sokszor mindent egy lapra tesz fel, a színmű-felvételire például Bobby monológját viszi – és halálos komolysággal (amit ezúttal Száraz Dénes idéz fel nagyszerűen) előad egy részletet a Dallasból. Sokszor azonban nem tud sem egy, sem több lapra feltenni semmit, frusztrált és komplexusos személyiség. Ráadásul szemüveges. A Máté Gábor ex-osztálya tagjainak életét feldolgozó nyári sorozat negyedik darabját láttuk.
„Biztos buzi” – hangzik a pályatársak ítélete az egyik jelenetben, miközben azt firtatják, Zsolt miért nem csajozik. Pedig nem ez az ok, Zsolt egyszerűen nem tud dűlőre jutni a lányokkal. Így néha kurvázni jár, bepótolandó a testi igényeket, s ha már így áll a helyzet, ír erről a dologról egy dalt. Az osztály pedig elő is adja. Eléggé nyílt felvállalása ez a problémáknak, s már a felcsapásként ismertetett szókimondó életrajz jelzi, hogy ezúttal az osztálynak nehezebb dolga van, mint a korábbi „alanyokkal”: Járó Zsuzsával, Szandtner Annával és Kovács Patríciával.
Mert hát mit lehet tenni, ha valaki az összes gondolatát, ötletét, meglátását minden különösebb kertelés nélkül, egy az egyben leírja és rendszeresen előadja? Máthé Zsolt ezt teszi, keresetlenül belefogalmazza rapszövegekbe, dalokba és kis jelenetekbe azt, amit gondol, és ahol erre lehetőség adódik, a közönség elé is tárja. Zenekarban, szerzőként, előadóként, a TÁP Színház rendszeres fellépőjeként, rendezőként. A közösség a lételeme. Ugyanakkor a játékot egyedül játssza, legfeljebb átmenetileg vannak társak. Még ha azok hosszú ideig is társak. Máté Gábor rendező egy kisbuszban hozza Zsolthoz osztálytársait, akik felsorakoznak előtte, és hívják magukhoz. Zsolt nem elsőre csatlakozik, majd a játék után, amelyet végignéz, de résztvevője, háttérembere és – részben – irányítója is annak, az osztálytársak magára hagyják Zsoltot tovább játszani.
A magány ma korprobléma. A társ megtalálása, a kapcsolatok erőssége fontos kérdés, ezért érezhető, hogy a Baróthy (Máthé Zsolt) című előadás éppen annyira szól többről Máthé Zsoltnál, amennyire őt ezek a kérdések a maguk általánosságában foglalkoztatják. Az előadás felidéz egy-egy pillanatot, hangsúlyoz néhány mozzanatot Zsolt életéből, de jellemzően Máthé dalain, szövegein keresztül, amelyekhez nem mindig sikerül keretet találni. Éppen ezért nem indul el a produkció Máthé megfejtése felé, mint az megtörtént akár a Kovács Patrícia, akár a Szan(d)tner Anna esetében. Az előadás után olyan érzésünk van, mintha a kép – egy kegyetlenül analizáló, semmit nem szépítő, valóságos kép – róla teljes lenne.
Pedig erről szó sincs. Árulkodó jel, hogy például a lányoknak (Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Szandtner Anna, Péter Kata jellemzően énekesként vesznek részt a produkcióban) mintha nem lenne mondanivalójuk Zsoltról. Mintha nem látnák sehogyan sem. Vajon tényleg így van? Ha így van, miért van így? Miért nem keresik a felmutatott események okát? Miért elégednek meg magukkal a jelenségekkel? Csak néhány jelenet próbálkozik a felszínes „bevállalásnál” (mint a meztelenre vetkőző Dömötör András és Fenyő Iván, akik megismétlik a mindössze kenyérrel fedetten táncoló Máthé Zsolt TÁP-os fellépését) mélyebb rétegekkel, ilyen például Vajda Milán monológja arról, hogy lett Máthé beceneve Baróthy, Dömötör András magát ölelésben felejtő Máthéja, a Molnár Gál Péter-kritikákból összeollózott kórusmű (Nyitrai László zeneszerző kiváló gegje, az osztály kifogástalan előadásában) vagy a ledarálnakeltűntem egyik betétdalaként elhangzó hosszú-hosszú, „Minden állampolgárnak egy héten egyszer legalább egy állampolgárt meg kell...” kezdetű szöveg, amelynek hátterében Czukor Balázs minősítő pillantásai, majd tettei véleményeznek kíméletlenül.
Annak ellenére, hogy egy-két zeneszámmal több került be a kelleténél a válogatásba, és – talán a fentebb írtak miatt – mintha kevesebb „hozott ötletből” gazdálkodhattak volna az alkotók, a Máthé Zsolt egy pontosan kivitelezett, jóízű csapatmunka, és ennek az érzése mindvégig folyamatosan jelen van az előadásban. Az osztály tagjai – Keresztes Gábor segítségével – maguk is adják elő a dalokat, színpadi jelenlétük, kollektív építkezésük Máté Gábor irányító kezei között biztos és színvonalasan szórakoztató produkciót hoz létre. Nem biztos, hogy jobban megismerhette a néző Máthé Zsoltot mint ha mondjuk elolvasott volna vele egy interjút, de lehet, hogy nem is ez volt a cél, hanem részese lenni a játéknak – nem csak Máthéénak. Ez pedig sikerült.