Lothar Berfelde 1928-ban, Berlinben született, anyja háztartásbeli, apja náci tiszt. Az apa szerint fiából is katonát kell faragni, hisz akkor lesz igazán férfi. Lothar azonban hamar megérzi: nem olyan, mint a többiek. 16 éves korától női ruhákba öltözik, s e kedvtelésében leszbikus nagynénje teljes mellszélességgel támogatja. Lothar ettől fogva Charlotte, az élete pedig még az eddigieknél is viharosabb. Doug Wright monodrámája ebbe az életbe ad bepillantást a Charlotte-tal a '90-es évek elején készített bensőséges beszélgetései alapján.
Németország diktatúrákat, majd a demokráciát egyaránt megsínylő csodabogarának élettörténete nemcsak kitűnő és egyben borzongató korképet ad a XX. (sőt XXI.) század őrült forgatagáról, de rettentően kényes etikai kérdéseket is megbolygat. Van-e rajtunk kívül lévő, objektív igazság, mely alapján megfelelően ítélhetünk, vagy mindent csak saját tudatunkon átszűrve, teljesen szubjektívan látunk? És ha minden szubjektív, mi igaz, mi hamis, és mi alapján ítélhetünk meg valakit, ha egyáltalán van erre jogunk?
Az előadás első perceiben belépünk a Berlin környéki Mahlsdorf egyik legkülönösebb helyére, a Gründerzeit Múzeumba, ahol lelkesen fogad és vezet körbe minket a tulajdonos, Charlotte von Mahlsdorf a XIX. század végi bútorritkaságok közt. A látogatók közt ott van Doug Wright is, akit lenyűgöz az idős „hölgy” és elhatározza, drámát készít életéből. Levelet ír Charlotte-nak, aki, bár kissé meglepve, de elfogadja ajánlatát és elmeséli életét.
Várnai Szilárd első pillanattól hallatlanul precízen és szuggesztíven formálja meg az idős transzvesztita tragikomikus karakterét: egyszerre visszafogott, elegáns és ironikusan szókimondó figura. Az óvatoskodó gesztusok mellett Charlotte alakját különösen élővé és autentikussá teszi a magyarral (eredetileg nyilván angollal) kevert német akcentus, amelyet Várnai mesterien, látszólag a legnagyobb spontaneitással és természetességgel alkalmaz. A színlap külön kiemeli, hogy Várnai egymaga elképesztően sok (szám szerint 35) különböző karaktert jelenít meg az előadásban. Valóban elképesztő rugalmassággal ugrál az egyes figurák közt, ám a 35 különböző alak kissé túlzás, egyrészt, mert sok figurának csak egy-egy mondata van, másrészt, mert sok alak inkább csak a szöveg szerint különbözik, valójában „egy tőről fakadnak”, azonos gesztusokkal, stílussal jelennek meg. Így inkább azt mondanám, 10-15 embertípus jelenik meg a színen, ami azonban egyáltalán nem von le az előadás értékéből, és így is hatalmas teljesítmény. Bár valóban végig egyetlen ember játszik a két több mint egy órás felvonás egy pillanatra sem válik unalmassá, vagy monotonná, sőt az atmoszféra minden percben egyre jobban beszippantja a nézőt, egyre feszültebbé, kíváncsibbá teszi Charlotte életének részleteit illetően. E részletek mindegyike egy-egy keserédes mondatban fel-felvillantja múltunk és jelenünk társadalmi kataklizmáit.
Charlotte gyermekkorából a náci uralom diszkriminációjának borzalmait, majd később a kommunista idők félelemkeltésen és egymás folyamatos figyelésén nyugvó rendszerét. Ám meglehetősen bizarr, hogy a főszereplő életének legnagyobb meghurcolását már a '90-es évek szabad, demokratikus Németországában éli meg (a közvélemény megvetése ügynökmúltja miatt, majd a neonácik rombolása múzeumában), amely miatt élete utolsó éveiben el is hagyja hazáját. Várnai alakításán kívül az előadás nagy hatásához számos ötlet hozzájárul, akár a bútorokat jelképező apró makettekre, akár a Charlotte életét végigkísérő zenét jelképező öreg fonográfra gondolunk.
A kritikák nagy része legfőbb etikai problémaként Charlotte ügynökmúltjával foglalkozik, ami valóban érdekes és ellentmondásos kérdés, még ha nem is oly meglepő, hogy Charlotte vallomásai nem mindig egyeznek a Stasi-aktákban leírt „tényekkel”. Szerintem azonban megbújik a történetben egy ennél sokkal mélyebb és zavarba ejtőbb erkölcsi probléma is, mellyel talán a dráma is kevéssé foglalkozik. Ez pedig az, hogy Charlotte gyilkos. 16 évesen megölte az apját. Igaz, hogy ez az apa egy hallatlanul militáns náci katona volt, és rettegésben tartotta, halállal fenyegette családját. E tény ismeretében hajlamosak vagyunk elnézően reagálni és azt mondani: „Szörnyű, amit tett, de hisz nem tehetett mást, nem volt választása.” Ám, vajon ez tényleg ilyen egyszerű? Van-e az a tett, ami feljogosít arra, hogy elvegyük egy ember életét? És ha igen, ki mondja meg, hogy mi az? Nem vezet-e az ilyen engedékenység addig, hogy később a gyilkosság minden konfliktus jogos megoldásává váljon? Az egyénnel kapcsolatban szintén fontos kérdés, hogy 16 évesen, egy ilyen tett elkövetésekor valaki gyermeknek számít-e? Nincs-e tökéletes tudatában annak, hogy mit tesz? No és egy ilyen tett fényében, mely által az elkövető erkölcsileg gyakorlatilag megsemmisül (még ha igaza is van), lehet-e bármely későbbi tette erkölcsileg hiteles és követendő? Ezek rettentő nehéz kérdések, melyekre nem is akarok és talán nem is tudok megfelelő választ adni, csak arra próbálok rámutatni, hogy apjának meggyilkolása, ennek lelki háttere, előzményei és hatásai élettörténetének jóval ellentmondásosabb részét adják, mint az, hogy ügynökként mit tett.
Nehéz ezt a témát lezárni, hisz annyi érdekességet, ellentmondást és kérdést rejt még, hogy napokig lehetne beszélgetni róla. Az előadás, melyet semmiképpen ne hagyjanak ki, jól láttatja nemcsak egy ember, de mindannyiunk életének forgatagát, ami a sok egymásnak ellent mondó „igazsággal” Immanuel Kant filozófiáját juttatja eszembe. Eszerint az ember képtelen objektív ítéletet hozni, mindent tudatán átszűrve, eleve szubjektíven lát. Annyi tehát az „igazság”, ahány ember él. A világ pedig, amit magunkon kívül látunk, nem tőlünk független, magában való dolgok összessége, hanem pusztán tudatunkon átszűrt jelenségvilág.