Az alkotókat illetően nem értem, miért futnak olyan fölösleges köröket, hogy megpróbálnak egy konkrét, relatíve logikusan végigvezetett, és némileg rózsaszín ködökbe bujtatott történetet a színpadra varázsolni. Míg az első felvonás jelentős része erre megy el, addig a második részben leküzdve ezeket a kötelességeket, már képesek a „show”-val foglalkozni, ami meghozza azt az eredményt, amiért készült az előadás, és észre sem vesszük azt az erőltetett, megszokott lezárást, amivel pánikszerűen próbálják elvarrni az előző rész vérző sebeit. Fölöslegesen, hiszen – szerintem – mindenki jobban díjazza, amikor csak különböző ötletekből építkezve énekelnek, táncolnak a szereplők.
Mindezeknek is a csúcspontja Barát Attila (fáraó) Elvis-száma, ami nem merül ki a megszokott, bohóckodós utánzásban - általában ezzel leplezve a sekélyes szellemi befektetést, esetleg a bénaságot -, hanem egy komolyan vett, kidolgozott, és ennek köszönhetően élvezetes szólót láthatunk – a színész egyébként ma beugró volt a hármas szereposztásban játszott szerepben, ami tovább növeli érdemeit. Ladinek Judit mesélője barátságos és kedves, hiszen az ő dolga, hogy megragadja a gyereknézőket – amihez persze akad pár segítője is a színpadon. Bár időnként fölöslegesen teátrális, már-már gyerekszínjátszós tekintettel igyekszik érzékeltetni, hogy most mi következik, a fiatalabb nézők szerencsére nem ezt, hanem a gesztust értékelik, így Ladinek pár órára képes a szívükhöz is nőni, amit leginkább lágy énekének köszönhet. Nagy Sándor (József) nem szenved sokat drámai hősként. Szerencsére nem akarja egy percig sem megváltoztatni az emberek életét valami véres elhivatottsággal előadott mártíriummal. A dalokkal, táncokkal viszont pont az ellenkezője a helyzet: lelkiismeretesen vezeti elő őket, ahogyan egy show-főszereplőtől a néző elvárja. Ahogyan az előző szereplőkre, úgy a többire is igaz ez: sokkal érdekesebb, amikor egy önfeledt zenés-táncos etűdben szerepel, mint amikor épp a történet kibontásán fáradozik.
Az ismét érthetetlen, miért kellettek a felvonásokat záró, „white party” jellegű összejövetelek. Egyáltalán nem illeszkednek sehová, és azt a kevés illúziót és hangulatot is tönkre tudja tenni, amikor Ibizán játszódó, német „c” – vagy még lejjebb – kategóriás tinivígjátékokat idéző „érzésnek” átadják magukat a szereplők. Ilyenkor Kentaur alapdíszletei is lecserélődnek és elmondhatatlanul unalmas és látszólag rendkívül modern, tehetségkutató versenyekre emlékeztető giccses oszlopok bukkannak elő a mélyből, ahová ezzel a húzással sikerül leásni.
Az este csúcspontja ott van, amikor a második rész elején hirtelen megidézik Párizst, és a szereplők összetettebb, már-már emberi életérzések között kezdenek dalolni. Sokat segítenek ebben Rományi Nóra történelmi korokat és stílusokat átugró, és ötvöző modern jelmezei. A tárgyak jellege viszont rendkívül következetlenül hat: ötletes, fantáziadús és nem utolsósorban gúnyos, amikor egy kihajtható papírasztallal idézik meg az utolsó vacsorát, és ehhez hasonló poharakból kortyolgatnak, de utána József egyszer csak megjelenik egy gigantikus, háromdimenziós műanyagfagyival. Miért?
Gyengébb és a történettel fölöslegesen bajlódó első felvonás után a második már tisztán energikus, élvezetes, látványos. Az összhatás is egészen más lenne, ha véget érne az előadás ott, ahol kéne. Nem értem miért kell visszajönnie Józsefnek, és előadnia egy utolsó szólót, amiben azon kesereg, hogy neki milyen rossz, és hogy bárki bánthatja, de belül sérthetetlen, és nem érdekli, mert úgyis talpra áll. Nem akarok filozofálni, szerintem mindenki érzi, hogy ez nettó hazugság, és teljesen fölösleges ezt beleoltani a gyerekekbe, ők még lehetnek boldogok.
Az előadásnak ott van vége, amikor kivillan egy hippizászló, jönnek a petárdák, csinnadratta, finálé, mindenki vígad, József szabad, a gyerekek, pedig tátott szájjal csodálkoznak. És ők a célközönség.
