Verdi zenéje adott, és ez már plusz pont. Az Aida margitszigeti bemutatóján kapunk hozzá még fergeteges hangokat, egy kellemes rendezést, igényes játékot, no meg egy pár szúnyogot is.
A jövő évadtól Debrecenben repertoárra kerülő opera debütálása fergetegesnek nem nevezhető, de nincs kétség afelől, hogy jól sikerült, leszűrve a tapsokat illetően (talán a meleg miatt) kevésbé lelkesnek tűnő közönség reakciójából. Ami azonban mindenképp reményteljes, hogy a nézők életkora igencsak vegyes volt, sok tizenéves fiatal is akadt. Bemutató révén persze mondhatjuk, hogy a sok kíváncsi rokon és ismerős miatt bővült a skála, de szerintem akkor is örülni kell. Hiszen nem újdonság, hogy az opera az elmúlt években egyrészt az időnként színtelen, időnként akár maradinak is nevezhető rendezések, másrészt (és jóval nagyobb részt) az égbe szökött jegyárak miatt egy rendkívül szűk elit szórakozásává vált. Ez viszont nagy hiba, hiszen ugyancsak közhely, de érdemes mindig leírni: maga a műfaj zene és színház olyan izgalmas és misztikus elegyét alkotja, ami nemcsak maradandó élmény lehet, de megfelelő interpretáció által mély gondolati tartalmat is közvetíthet.
Ebből a szempontból az előadás nem tökéletes, de működőképes. Főként a második rész, amelyben Viktor Rizsakov rendezése érezhetően nagyobb hangsúlyt fektetett a színészi alakításokra. Az egyik erre utaló (egyébként igazán jó) ötlet, hogy a második részben minden előadó paróka nélkül, jóval egyszerűbb jelmezben játszott. Ezzel szemben az első rész sokkal inkább a látványra koncentrált, csillogóbb jelmezek, szépen, szinte katonásan beállított csoportos színpadképek, sok kellék volt jellemző. Ennek ellenére a díszletet nem bonyolították túl, a központi elem két kartonnal borított hatalmas háromszög volt, amelyek egy kis forgatással időnként piramist, lépcsőt vagy hálótermet jelképeztek. Épp azt, ami kellett. Ez a praktikum azonban kényszer is, ami abból adódik, hogy a Szabadtéri Színpad technikai színvonala finoman szólva nincs a csúcson. (Itt kénytelen vagyok megemlíteni, hogy sajnos az egész Margitszigeti Szabadtéri Színpad, hasonlóan a sziget többi épületéhez, botrányosan elhanyagolt, ami igencsak felháborító.) Valószínűleg ez is oka volt annak, hogy sok kelléket már előre oda kellett készíteni, erre azonban kevéssé figyelt a rendezés. Legtöbb esetben (például a fehér virágkoszorúknál) ezek a kellékek kilógnak a képből, nagyon látszik, hogy csak „oda vannak készítve”, most nincs funkciójuk, majd csak lesz.
A színészi alakításokat tekintve ki kell emelni a címszereplőt, Annalisa Carbonarát, aki amellett, hogy igen hitelesen hozta az apai szeretet és a szerelem közt őrlődő, önfeláldozó nő figuráját, de fényes, tisztán csengő hangjával is kiemelkedett. Francesca Provvisionato Amneris karakterét elegánsan vitte át a gonoszkodó, intrikus, féltékeny, elkényeztetett kislányból, a sajnálatra méltó, szerelmét gyászoló tragika alakjába. A többi alakítás is igényes, a Kodály Kórus, illetve a Debreceni Filharmónikus Zenekar (Kocsár Balázs karmester vezényletével) teljesítménye szintén becsülendő: munkájukkal kerek egésszé tették az előadást.
Összességében tehát, igen kellemes estét tölt el az, aki ezt az operát választja. Különösen ajánlom annak, aki még kezdő, mert Verdi zenéje egyszerre komoly, fantasztikus és könnyed. Csak szeretni lehet. A szabad tér egyetlen hátránya azonban, hogy bizony esznek a fránya szúnyogok. Ezért javaslom, hogy akinek a Margitszigetre van jegye, készüljön fel, de azt is javaslom, hogy ne a kezdés előtt kezdje magát befújni, nézőtársai nagy örömére! Köszönöm!
(Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. július 17.)
