A Katona József Színház színészeiből verbuválódott (öröm)zenekar a harmincas évek amerikai bár-életérzését kelti életre a klasszikus jazz dallamainak segítségével. A félszeg ritmusok lassan fergeteges „jam session”-né teljesednek a színpadon, és ízelítőt kaphatunk abból, hogy mit is jelentett egy „banda” a csavaros becenevek és az érces hangú szaxofonosok és trombitások idejében. A számok között elhangzott (öniróniával mélyen átitatott) sztorik szeretettel teli karikatúrái a korszak karaktereinek és a filmekből ismert atmoszférának. Egyedülálló élmény, páratlan hangulatú előadás.
Az est kis videóinstallációkkal kezdődik, amiből rögvest megtudjuk, hogy most nem zenészeket fogunk látni és hallani, hanem színészeket, akik szeretnek zenélni. Ezt követően Szacsvay László ismeretterjesztő írásai, az említett sztorik és zeneszámok kezdenek ütemesen fluktuáni, amiben ha megérezzük a finom iróniát, akkor sokkal könnyebben túl tesszük magunkat a dívák szerényebb hangterjedemén, és a virtuoz new orleans-i fekete zsenik hiányán, de szó nincs róla, hogy sárgább vagy savanyúbb lenne, amit kapunk! Ahogy Pelsőczy Réka mondja: „Rájöttem, hogy bármennyit gyakorlok, nem fogok 16 éve klarinétozni, hiszen csak pár hónapja klarinétozok.” Persze nem kell félteni őket, mindenki ért annyira a hangszeréhez, hogy a nézőtéren valamennyiünknek elkezdjen pezsegni a vére, és mindenki beleszippanthasson a kor izzóan misztikus levegőjébe.
Az estéből mindenképpen kiemelkedik Keresztes Tamás, aki hasonló szinten zongorázik, gitározik, dobol, és harmonikázik (laikus szemmel meg nem tudnám mondani, hogy melyiken számít profinak és melyiken nem). „Momás” zongora és ének szólóját (nyilván egy jazz-szaki pontosan tudja kinek a száma, én sajnos nem tartozom közéjük) ami aztán valódi jazzőrületté teljesedik ki, valószínűleg végképp kiverné a biztosítékot mindenkiben egy szivarfüstös clubban (erre azért a Katona nézőtere nem volt alkalas), amelyhez hasonlóan nagy dobásnak bizonyult dobszólója is, melyben elhagyva a dobfelszerelést végigdobolja az összes díszletet és berendezést. Ilyen kvalitású magánszámnak bizonyult Nagy Ervin ráadásdala, ami, igaz, már inkább latin ritmusokat idézett, de utánozhatatlan előadásmódja csak még egy lökés volt az amúgy is tomboló sikernek.
Igazságtalan lennék, ha nem említeném meg Fenyő Iván néhol kifejezetten ötletes zongorajátékát, Hajduk Károly kellemes gitárhangját vagy Kocsis Gergely végig hangsúlyos szaxofonját, ahogy Jordán Adél utánozhatatlanul használt nyelvszerkezetét, Pelsőczy Réka szolid, de harmonikus klarinétját, vagy Nagy Ervin elvitathatatlan trombitás vénáját. Rezes Judit (valódi) énekesnőket idéző hangjával alkotott maradandót az este, de Mészáros Béla dobjai is úgy szóltak, ahogy azoknak szólniuk kellett.
Egy érzékenyebb fülű, zeneértő ember számára lehet, hogy amit ezen az estén hall, az kevés, mert... És itt biztosan sok szakmai okot lehet felsorolni, de ez egy komplett, pörgő, szórakoztató, és felemelő előadás. Felemelő, mert az embernek az az érzése, hogy egy ilyen „bandába” jó tartozni, ilyen légkörben érdemes élni.
