Egy hatalmas verem peremén ülünk. A verem alja vörös szőnyegpázsit, közepén egy ember, akit mintha egy bűnügyi helyszínelésből hagytak volna hátra, krétával körülrajzolva fekszik. A bezárt térben eztán sok akrobatikával támogatott, szépen beállított képek váltják egymást jelenetről jelenetre, egy ideig azzal kecsegtetve, hogy az előadás akár még robbanhat is valamikor.
De nem robban. Sőt, az erős rendezői jelenlét a továbbiakban is csupán a nem túl nagy térben történő fizikai létezés megkomponálásában fogható meg igazán, amely kétségkívül rendkívül változatos és ötletes, ám az esetek nagy részében nem nyújtanak segítséget sem a szövegnek, sem a színésznek, sem pedig az értelmezésben. Ugyanis minden látszat ellenére tulajdonképpen egy felolvasószínházat látunk, amely csak néha kap valódi támogatást az olykor igen naturális megnyilvánulásokkal operáló, ám ezeken a pontokon valódi erővel bíró képektől.
Ez a naturalizmus (többnyire köpködés és fogdosás) jó helyen, jó időben jelenik meg. Az előadás attól válik lassúvá, hogy az egyébként is nagyon töredezett, a jelenetközöket mély, csöndes sötéttel összekötő előadás azzal kecsegtet, hogy itt minden pillanatban valami jelentős pluszt fogunk kapni a formától. Márpedig a forma időnként öncélúnak hat, máskor túl nagy asszociációs ugrásokkal operál, így jellemzően nehezen követhető, azonban ha mégis tudunk vele menni, akkor sem mutat mindig túl azon, amint hallunk.
Hallani pedig sokat hallunk. Baal, a zseninek induló, szocializációra képtelen kéjhajhász szerepében Farkas Dénes színesen meséli el önpusztító, és a lejtőn megállni képtelen, a szexussal és a lélekkel a harmóniát nemigen találó költő vesszőfutását. Karakterében végig ott feszül a tehetség szépségével megáldott, és a külső világot értelemmel látó, így cselekedeteiben gyakran gonosz ember feszítő ellentéte. Ám bármennyire is jól megalkotott figura ő, az előadás pont ott veszíti el erejét, hogy nem látszik a határozott döntés Forgács Péter rendező munkájában, hogy amit látunk az konstruált-e, vagy valódi. Egyszerűbben: élő drámai hősök, vagy a jelenségeket csupán felmutató jelzésértékű karakterek vannak-e a színpadon. Az eldöntetlenség súlya alatt pedig recseg-ropog a jól kitalált forma is.
Így nem nagyon lehet tudni, hogy kit kell élő emberenek tekinteni, a színpadról pedig tulajdonképpen le vannak radírozva a viszonyok. Mindössze a tehetség iránti vonzalom, illetve egy meleg kapcsolat körvanalai látszanak kirajzolódni a történetből. Ez utóbbi nagyrészt Szatory Dávid munkájának köszönhető, aki Ekart szerepében képes valamiféle megfoghatatalan férfivonzalmat állítani a színpadra.
A darab és az előadás is vélhetően az ellentétek erejére bazírozna, erre utal a megfestett posvány és az élhetetlen világ, valamint az ugyan csak verbálisan, de hatásosan megidézett harmonikus természeti képek között feszülő ellentmondás, és pont ez a nagyon erős, határozott kontraszt hiányzik magából az előadásból is. Mivel ez csak nyomokban érhető tetten az előadáson, valódi élményt talán azoknak fog nyújtani, akik önfeledten el tudnak merülni Brecht sokszínű szövegében.