A Svédországban élő magyar rendező, Benedek Judit vendégmunkája a Kolibriben mintapéldája annak, hogy hogyan kell egy gyerekelőadással fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt szólni. Gyerekkori fantázián, kíváncsiságon, ciki, de különlegesen új helyzeteken keresztül mutatja be, hogy gyerekként mennyire nehéz kezelni társas kapcsolatainkat, és hogy felnőttként mennyire bután és elhamarkodottan bánunk az ezirányú gyermeki törekvésekkel. Az egymás megismerése, a barátság kialakulása körül bonyolódó produkció mindezt úgy teszi, hogy míg a kicsik jól szórakoznak, addig a felnőttek belekóstolhatnak esetleges figyelmetlenségeik árnyoldalaiba.
A darabban a Bonnie és Clyde-történet gyerekszemmel olvasott alapmotívumai, jelenetei keverednek Dani és Boni hétköznapi és könnyen átélhető történetével. Dani legjobb barátja elköltözött, a fiú nem lelt új játszótársra, helyesebben mások nem fogadták be, így unalmában nekiáll a két legendás gengszter élete megismerésének, majd képzeletbeli eljátszásának. Az édesanyja, Anikó tanár az iskolában, így nemcsak nagy otthon a fegyelem, de a srác jól is tanul. Ekkor érkezik a városba Boni és anyja, Zsanett, akik sokadik új lakhelyüket találták meg itt. Természetesen a fiatalok találkoznak, fokozatosan megismerkednek, és Dani Clyde-fantáziái Bonijukra lelnek, így nagy a harmónia. A lány persze „rossz” gyerek, ebben az értelemben fegyelmezetlen, szertelen, és nagyjából semmi nem érdekli. Anikó, nem hallgatván meg fiát, ellenfélnek tekinti Bonit, miközben Zsanett újra költözni akar, a két gyerek reakciója a menekülés, ami dugába dől, és kész is a katasztrófa: tiltás, költözés, és soha többé nem látják egymást, pedig csak játszottak és meg tudták érteni a másikat.
Mészáros Tamás egy ártatlan, magányos, de egy percig sem kesergő, inkább némileg elveszett Danit formál meg, akinek mindene Bonnie és Clyde története, és az ehhez fűződő játékos, önkifejező szenvedélye annyira pontosan van megrajzolva, hogy a gyerekek számára mind az örömökben, mind az elfojtásokban azonosulható karakter. Klájdként egy menő, laza hőst ábrázol, megvalósítva a kiskori példaképeket, azt a figurát, aki megteheti mindazt, amire mi nem biztos, hogy képesek lennénk. Megyesi Melinda tökéletes partner ebben, ő mind az életben, mind a fantáziákban vad, flegma, látszólag bátor Bonit hoz létre, kizárólag az intim, vagy zavart pillanatokban veti le az eljátszott mintákat, és mutatkozik meg igazi lénye. Kettejük játéka tökéletesen varázsolja a színpadra a gyerekkori kalandokat, amiket általában mindenki előtt titkoltunk, még a partner előtt is, miközben pirulva hajtott minket a kíváncsiság. Erdei Juli és Tisza Bea anyakarakterei tökéletes ellenpontjai egymásnak. Míg Anikó szigorú, szabályokat állít és betartat, addig Zsanett bármit elfogad, csak ne kelljen figyelnie rá, törődnie vele. Mindkettejükben közös a magány és az átgondolatlan nevelés kudarca. Kettejüknek köszönhetően azzal, hogy szülői attitűdök széles tárházát fedik le, nem is merül fel kérdésként, hogy vajon ez megtörténhet-e.
Mats Persson díszlete egyszerű, könnyen bevilágítható és átjátszható, mindamellett egyik pillanatról a másikra lehet benne valóság és képzelgés között váltani, mintha filmes áttűnések lennének. Jelmezei modern és könnyed, karaktereket jellemző ruhák, amelyek közül a két gyereké a legszembetűnőbb megtervezettségben: egy-egy gombolással, hajtással, fordítással változnak hétköznapokból álommá és vissza. Kiemelkedő Kúnos László élő fordítása, illetve Kovács Kristóf dramaturgiai munkája: alaposan és pontosan tisztázta le a szöveget, hogy a színészek a játékkal foglalkozhassanak, Benedek Judit rendezésén pedig finoman áttűnjön a kettősség.
Az a fajta kettősség, ami az életet is jellemzi. A gyerek boldog, illetve arra törekszik, játszik, amivel önkifejez, és ha ebben megakadályozzák, akkor töröl és elfolyt, a szülő pedig, lévén, hogy nincs célja a gyerekneveléssel, nem elég alapos ahhoz, hogy a gyerekre figyeljen, és ő sem mer kérdezni, akarva-akaratlanul gátakat szab a kicsinek, korlátozza azt tiltásokkal és szabályokkal – valós szándékok és indítékok nélkül, kizárólag önös érdekből. Ez gyermeki naivitással még átláthatatlan, felnőtt fejjel pedig rendkívül szorongató, szembesülve vele pedig tragikus. Ezt látjuk és érezzük, amikor a két gyereket örökre elszakítják egymástól, anélkül, hogy értenék: miért. Nem kell annyira tudatosnak lenni, nem kell világot megváltani, elég, ha megpróbálunk beszélni a gyerkőccel, és úgy, hogy figyelünk is rá, és nem az elvárt válaszokat akarjuk visszahallani. Kezdőlépésként vigyük el a Boni és Klájd kereket oldra.