Bíró Kriszta a másfél órás előadás során végig hihetetlen pontossággal játssza hol az álmodozó királylányt, hol a kiábrándult Jolikát, hol az idegesítően gondoskodó édesanyát, hol a hősszerelmest, hol az érzéketlen főnököt. Másfél órán keresztül folyamatosan van szövege, amit hibátlanul, átéléssel, az éppen megformált karakterhez illően ad elő. Bejátssza a színház egész auláját, tökéletesen bánik a hangjával, ami hol betölti a teret, hol pedig elhal a sorok között, ahogy éppen a jelenet megkívánja.
Pelsőczy Réka rendező ötlete, hogy a színház aulájában állította színpadra az előadást, egyedi alaphangulatot kölcsönöz: mintha egy elhagyatott MÁV állomáson, a váróteremben ücsörögnénk, késne a vonat, és addig kapnánk egy kis ízelítőt az ott élők sorsából. A színház ruhatára és büféje úgy alakul át egy vonatállomásévá, hogy mi nézők, észre sem vesszük. Aztán az előadás vége felé egyszer csak megérkezik, a vonat és nekünk fel kell állnunk, és felmennünk a színházterembe, mert Jolika felvezényel bennünket. Dicséretre méltó rendezői megoldás, hangsúlyozza a finálét, megmozgatja a nézőt, felhívja a figyelmét a végkifejletre.
Az előadás minimális, de nagyon találó, odaillő díszlettel (Cziegler Balázs) és jelmezzel (Nagy Fruzsina) dolgozik. A MÁV felirattal ellátott táska, ami Jolika egyetlen tulajdona, rávilágít, hogy mennyire magányos is ez a nő. Ebben a táskában tárolja életét és az álmait (az operett gyakorlásához szükséges magnót, kazettát és porcelánbabát), amiket csak néha mutat meg valakiknek. A konszolidált öltözék, amiben Jolika megjelenik előttünk, azt a hatást kelti, hogy ő a konvencióknak megfelelő, visszahúzódó, kötelességtudó alkalmazott, ami aztán az előadás során megdőlni látszik, mert mint mindannyian jól tudjuk, az alkohol mindenkit őszinteségre késztet, kihozza belőle a benne rejtőző sérelmeket.
Azt pedig, hogy élhetjük-e az életünket úgy, mintha egy színdarab lenne, mindenki döntse el maga. De arra azért ügyeljünk, hogy ne késsük le álmaink vonatát, mert ha kívülről nézzük az ajtót, amikor megszólal a hangosbemondó, miszerint: „kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak”, akkor a mi „operettünket” sem fogják soha bemutatni. ► (se)