Mocorgó: egy beszélő név. Próbálkozik, próbálkozik, izeg-mozog, de nem találja a helyét a világban; kiábrándult, mindenben csalódott: a családban, a szerelemben, a tisztességben és végül az álmában is. Életét a II. világháború árnyékában élte, ahol az egyetemes emberi értékek (a tisztesség, a szolidaritás, a humanizmus, az egyén szabadsága) nem jutottak szerephez. Mocorgó álma az volt, hogy lesz egy sátra a Teleki téren, ehelyett dolgozott bicikliszerelőként, ószeresként, posztóárusként, besorozták katonának, megszökött, többször megcsapta a halál szele. Majdnem megházasodott, édesapja elmenekült az országból, édesanyját letartóztatták Az előadás a főszereplő élettörténete mellett bemutatja, hogyan váltakoztak a diktatúrák a 20. század közepén mifelénk, szemlélteti a kor értékválságát, a meghasonlott embereket, a hamis ideológiákat, a teljes zűrzavart.
Belépvén a terembe, rögtön felkeltheti érdeklődésünket a különlegesen kialakított nézőtér („L” alak és szemben még pár sor szék), ami jóformán teljesen körülöleli az úgyszintén figyelemreméltó díszlettel berendezett színteret. Rácsokból összetákolt, többfunkciós építmény (az ajtó például lehajtható ágyként is használható) foglalja el a színtér jelentős részét, amin már ott fekszenek a színészek mozdulatlanul. Ők nem mocorognak, és egyiküknek sem láthatjuk az arcát teljesen, bármennyire is szeretnénk, ami már az első pillanattól feszültséget kelt bennünk.
Az első mozgás, amit érzékelünk a színtéren, Mocorgó megjelenése, aki félénken, ülve-csúszva-mászva lebotorkál egy lépcsőn. Beindul a cselekmény, és azonnal megértjük a szereplők közötti viszonyokat, viselkedésükkel hamar megrajzolják választott magatartásformájukat. Mocorgót gyávának tartják ismerősei, de vajon tényleg gyáva? Ő az, aki a legkevésbé adja el magát, próbál hű maradni önmagához, nincsenek nagyratörő vágyai, a földön jár, de a körülmények végül mégis kétvállra fektetik.
A jelenetek nem mindig logikusan követik egymást, ez kicsit hátráltatja a megértést, de ezzel egyetemben folyamatos koncentrálásra ösztönöz. Óriási segítségünkre vannak azonban a találó hangeffektek (a rácsokon rudakat húznak végig a színészek, ez imitálja a sortüzet) és a fények, amik nagyon hangsúlyosak, megszerkesztettek. A világosító profizmusa külön említésre méltó, végig teljesen együtt él az előadással, hibátlanul végzi nagy pontosságot igénylő munkáját.
A rendező, Léner András munkája előtt megemelhetjük kalapunkat, hiszen egy teljesen szétesett kompozícióba ültet bele egy tökéletesen megszerkesztett tartalmat. A színészek kivétel nélkül mindannyian hibátlanul játszanak, érzéssel, átéléssel, szívvel, lélekkel. A fiatal színészek is felnőttek a feladatukhoz, hitelesek, nagy odaadást tanúsítanak.
Az előadás végig ingerli a bennünk rejlő erkölcsi normákat, óriási feszültséget idézve elő ezzel. Sokszor legszívesebben felállnánk és belekiabálnánk a színészek arcába: Amit teszel az igazságtalan! Amit teszel az embertelen! Amit mondasz az hazugság! Amiben hiszel az hamis! Amiért harcolsz, azért nem éri meg! Ne bántsd, mert nem tett semmi rosszat! Belevésődik az agyunkba a háború értelmetlen volta, illetve az a tény, hogy ha megbomlik a rend, és elvesznek az erkölcsök, akkor azok, akiknek hatalom van a kezükben, gyakorlatilag bármit megtehetnek. A szegény örömlányt, aki csak menteni akarja szerelme, a szökött katona életét, azért hurcolják meg nyakában a „hazaáruló” táblával, majd akasztják föl, mert nem adta ki a katonát. Mocorgó apjából, idősebb Makics Józsefből, az utcaseprőből a nyilasuralom idején SS-tiszt lesz, koldusból élet és halál urává válik. Az apa nélkül felnőtt fiatal fiú, akit ismerősei állandóan csúfoltak, beáll a nyilas katonák közé, azért mert befolyásolható, és mert ott megkapja azt, amit addig soha: a hatalmat mások fölött.
Sok-sok filozófiai kérdést felvet a darab: Mi értelme az életünknek? Van-e fejlődés a történelemben? Mi a jó és mi a rossz? Lehet, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor muszáj feladnunk erkölcseinket, azért, hogy életben maradhassunk? Létezik-e Isten? Ha igen, akkor hol van? Megeshet, hogy csak játszadozik velünk és nem törődik a sorsunkkal?
Ezek azok a kérdések, amiket valószínűleg soha nem fogunk tudni megválaszolni, de örökké elmélkedünk majd rajtuk. Az előadás utolsó mondatai így még sokáig visszhangozhatnak a fülünkben, hisz az ember természeténél fogva keresi az értelmet, az igazságot: „Ifjabb Makics József. Józsefvárosi proli. Élt harmincöt évet. Meghalt a Bakáts téren 1956 októberében, de nem hősként – véletlenül.”