Az, hogy Molière színművei nem színtiszta komédiák, talán mindenki számára elfogadható állítás. Ezek a drámák nem egyszerűen gyarlóságunkat, kicsinyességünket és döntésképtelenségünket forgatják ki, hanem emberségünk tükrében mutatják be ezen kevéssé elfogadható tulajdonságainkat – gondolhatta Gothár Péter, amikor színpadra vitte az Örkényben A mizantrópot. Mindezt tetőzte egy olyan összképpel, amelyben kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek, de mindezek ellenére mégsem makulátlan az előadás teremtette miliő.
Alceste – egy író – lételeme az ellenkezés, sokszor még önmagát is cáfolja, pusztán azért, hogy ne kelljen egyetértenie vitapartnerével, makacsul ragaszkodik az igazához, ami sokaknak nem szimpatikus, de feleségével, Céliméne-nel mégis egymásra találtak. A cselekmény szerint Alceste és Philinte vitája – amely mint egy gyors bemutatkozás jelenik meg – után Oronte – egy nagyon művészi, kétszínű és önnön zsenialitásától lenyűgözött, de önkritikát nélkülöző költő – kikéri írótársa véleményét egy verséről, aki meghallván azt nem képes elfojtani felháborodását, s kalap-kabát megmondja neki, hogy az a selejt, amit az imént hallott, a műalkotás fogalmával még csak köszönőviszonyban sincs. Oronte ezen mélységesen felháborodik, kapcsolatainak köszönhetően bíróság elé állíttatja kritikusát. Eközben szappanoperaszerűen bontakoznak ki a kapcsolatok. Philinte szerelmes Céliméne-be, és később kiderül, hogy valahány férfi, aki látóhatáron belül kerül, szintén megismerkedik az első látásra érzésével, de Alceste-nek is rengeteg hódolója akad, köztük van Arsioné, egy rendkívül csábító, de hódítani nem képes nő, aki látszólagos jó szándékkal árulja el Alceste-nek felesége félrelépéseit. És kész is a tökéletes katyvasz, melynek tetőzésekor minden szerelmes szempár inkább visszahőköl, magára hagyva a két fő bajkeverőt.
Gálffi László rendkívüli lendülettel válik e kicsinyes kapcsolati káosz főszereplőjévé. Alceste-je bár elsőre értelmes, gondolkodó lénynek tűnik, felvetül benne a lehetőség, hogy pusztán pózból mond ellent, ám emberi problémái és legfőképpen kitartása szerethetővé teszi a néhol még ellentmondásossá és ekképpen érdekessé is váló karaktert. Mácsai Pál már színpadra lépése első pillanatában maga az önparódia és komédia. Következetesen és pontos gesztusokkal, mimikával ábrázolja a szánalomra méltó, álszent, groteszk, de magát halálosan komolyan vevő Oronte-ot. Hámori Gabriella szenvedélyes és kihívó úrinő, aki egy csábításnak se tud ellenállni, de Céliméne ebből fakadó ellenszenvessége tökéletes párja Alceste-nek, ahogyan a két színész is figyelmesen építkezik egymásra. Hámori Céliméne-je egy döntésképtelen, hisztis nő, akiről pontosan lehet tudni, hogy semmi jóra nem számíthat tőle az aktuális hódító, ám mégis bedől a csábításnak, hiszen kedvessége ellenállhatatlan. Kerekes Éva Arsione-ja maga megfásult hisztérika, akinek konspiratív tálentuma, cselszövései és tehetetlensége valószínűleg mindenki zsebében kicsapja a bicska hegyét, még ha nehezen nyílik is. Für Anikó Márkija egy kegyetlen kritika a mai sikeres, fiatal üzletemberekkel szemben, ha hangja nem éreztetné nőiességét, nem lenne ember, aki megmondaná róla, hogy nem az, Znamenák István (szintén Márki) rövidgatyás-makkoscipős-vállalkozó karikatúrájával két lábon járó instant társadalomkritikát alkotnak. Polgár Csaba Philintje pedig egy felépített és végigvitt töketlen értelmiségi.
Gothár Péter díszlete ismét egy modern, ám a mára reflektáló előadás hangulatát idézi, melyben a változó tér, az eldugott kis zugok rengeteg izgalmat hordoznak magukban, és tökéletes összhangban vannak Berzsenyi Krisztina fantáziadús és értelmező ruháival. Ezek az elemek a fényekkel egyetemben – melyeket rendkívül finoman, már-már lírai érzékkel használ Gothár, sokszor teljesen természetesnek hat még a kiemelés is –, végig erős nyomot hagynak az előadáson, szinte végtelenné, időtlenné téve azt. Ám ezek, bármennyire is erős és hangulatos elemek, amelyek sok feszültséget hordoznak magukban, mégsem voltak képesek egésszé válni.
Az előadás egy óra negyven perce nagyon sűrítettnek bizonyult, ebben sem a főszereplő, sem az előadás egésze nem tudott kiteljesedni. Pedig Alceste erkölcscsősz karaktere rendkívül ellentmondásos figura, akin – és az őt körülvevő világon – keresztül pellengérre lehet állítani bármely kor társadalmát és gondolkodásmódját. Hogy az embereket miért az határozza meg, hogy ki kivel és hogyan van, miközben mindenki monogámiáról, erkölcsösségről, tisztaságról és őszinteségről papol. Ráadásul Gothár számára ez tökéletes alapanyag, de Alceste paradox lénye nem igazán tud megjelenni, hiába Gálffi minden ereje, egyszerűen nincs ideje és lehetősége valódi életre kelteni karakterét.
Így az előadás marad egy színdarab ábrázolása, ahol sok értelmezési lehetőség vetül fel (a nagy ki-kivel bolyongásban felmerül, hogy még jó is lehet így, ugyanakkor ennek ellenkezője is, vagy hogy alapjaiban van itt valami elrontva, miközben sokszor már-már David Lynch világát idézi az emberi komolytalanság és röhejesség, amit a színészek létrehoznak), de Gothár, még ha ki is választott ezek közül egyet, nem derül ki, hogy melyiket. Ennyi idő erre egyszerűen nem elég. ► (nya)