Számtalanszor olvassuk, hogy „sok év után ismét összeállnak”, meg „visszatér az évtizedek óta nem látott formáció”, újabbnál újabb búcsúkoncertek és még-egyszer-összeborulások sora szegélyezi az utat, amit show-businessnek hívnak. Valamiért az embereket érdekli a múlt, át szeretnék élni még egyszer azt, amit tizen- vagy huszonéve, nosztalgia okán, vagy azért, mert „akkor még minden máshogy volt”. Neil Simon A Napsugár fiúk című bohózata a hajdanvolt nagysikerű komikus páros, Al és Willie újbóli egymásra találásáról, helyesebben egymásra nem találásáról, hogy felszínre bukkanjanak a szakítás óta a mélyben szunnyadó sérelmek, frusztrációk, emlékek és lelki sebek. Koltai Róbert és Galla Miklós two-man show-ja a Karinthy Színházban.
Willie nyolc éve zsémbeskedik otthon, jobb híján menedzsereként választott unokaöccsével, Bennel, aki azonban a bácsit bizony nem tudja sehová eladni. A nehéz természetű komikus öntörvényű, ráadásul a neveket is folyton felcseréli, így mindenütt falakba ütközik. A CBS tévétársaság azonban kapva kap azon az ötleten, hogy karácsonyi műsorukban szerepeltessék a régen feloszlott duót. Willie hallani sem akar az ötletről, mondván, gyűlöli Alt, a vidéken élő, tévéfüggővé vált Al pedig kételkedik abban, hogy Willie együttműködő lenne vele, pedig ő nem utálja Willie-t, csak rühelli. A tévétársaság által felajánlott százötvenezer dollár azonban elég meggyőző ahhoz, hogy ismét találkozzanak. Bár a próbák nem konfliktusmentesek, mégis eljutnak a stúdiófelvételekig, ám ott tovább bonyolódnak az események. A két férfi egymással kiváló párost alkot, és elismerik a másik szakmai kvalitásait, csak éppen képtelenek elviselni egymást, de egyáltalán.
Egy efféle bohózathoz, szokás mondani, nem kell semmi más, csak két jó komikus. Ezt a Karinthy Színház szó szerint vette, és mindössze erre építkezve készítette el tárgyalt előadását. Koltai Róbert és Galla Miklós sokszor bizonyítottan remek előadók, tudható, hogy képesek együtt dolgozni, és különböznek annyira, hogy ez érdekes kontrasztot hozzon létre. Koltai feltehetően a Brehm felolvasásából is képes lenne poént kicsikarni, addig facsarva a szituációt, amíg nem talál benne viccet, és tökéletesen feltalálja magát minden helyzetben, Galla pedig statikus megfontoltságnak álcázott blazírt komolysággal képes elmondani a lehető legképtelenebb szöveget is, remek időzítésérzékkel. Ha akad egy koordinátor (hívjuk rendezőnek), aki megfelelő mértékszabással látja el Koltait és jól irányba helyezi Gallát, szinte valóban adott a lehetőség a legfelszabadultabb komédiára.
De erről sajnos nincs szó. Szőke István és Koltai Róbert jegyzi rendezőként a művet, ám munkájuk a minimalista színpadberendezésre (egy plakát variációi, illetve egy heverő és néhány szék) koncentrált. Nem derül fény a teljesen felesleges részletek (tévé) beemelésének okára, az attrakció (a tévéfelvételbeli jelenet) pedig ötlettelennek és szegényesnek hat; a két komikusról korábbi dialógusaik bizonyítják tehetségüket, nem pedig „a legnagyobb” jelenetük. Leginkább lelkesen próbálkozó amatőr hatást keltő epizodisták teremtik meg a főszereplők környezetét. Bár Koltai és Galla az első felvonásban működnek, mint egymás ellenpontjai, a második felvonásra mintha elfogyott volna az idő: a tévéfelvétel jelenetétől kezdve már az egyébként igen szellemesen pergő szöveg (fordító: Ungvári Tamás) sem képes lekötni bennünket. Átveszi az addig tényleg tapintható jókedvet a túlzó moralizálás, az édesbús-keserédes csúszós hangulata. Willie-t Koltai szentimentalizmusba csúsztatva sajnáltatja, és erre Galla nem tud jól reagálni, felbomlik a two-man show, kipukkad a lufi, és leereszt. Az előadás pedig befejeződik előbb, mint a Neil Simon-darab, amivel felborítva az eredeti mű dramaturgiáját, az ilyenkor üzemszerűen várt, de legalább szórakoztatóan feloldó happy end helyett egy öreges, szomorkás, feloldatlan befejezést kapunk, ami olyan idegen a darabtól, mint Zaporozsectől a Forma-1.
De legalább hallottunk pár jó viccet, és jókedvünk volt majd két órán keresztül – feltehetően ezt értékelte a közönség is, hosszan tartó vastapsával. Lehet, hogy ha a szándék mindössze egy komikus páros felléptetése lett volna, és nem érzik szükségszerűnek az alkotók a drámai szerkezethez egy nyilván művészinek szánt, de érthetetlenül csüggesztő véget odakanyarítani, akkor csak Koltaival és Gallával ennél is jobban jártunk volna. Lennének olyan jók, mint Willie és Al fénykorukban. Sőt.
(* ebben sok a k hangzó)