Egy 1976-ban hirtelen felindulásból, Vallai Péter agyából kipattanó előadás elevenedik fel az előtérben, ahol a színházról folytatott rövid felvezető szóváltások után megmutatják a Samuel Beckett Murphy című drámájában leírt sakkmeccset, közben folyamatosan tüntetve el civil létük minden nyomát, és elkezdve az éles váltásokkal teli, rendkívül szélsőséges pillanatokat magában hordozó irodalmi estet.
Mr. Edmund, egy skizofrén beteg sakkozik Murphyvel Beckett drámájában, amit lépésenként jegyzett le az író. A játék lényege, hogy a 47. lépésnél Edmund – két gyalog kivételével – alapállásba helyezi bábuit – ha valakinek bármennyi köze van ehhez a sporthoz, sejtheti, hogy ez mekkora balgaság. De akit esetleg egyáltalán nem köt le a sakk, azt is elszórakoztatják a két színész által beolvasott hozzászólások. E gyors érdekesség után indul kettejük játszmája: pár gyors nyitólépés után jön a gondolkodás, addig egyikőjük verset mond, ameddig kedve van, vagy ameddig a másik kiötli a következő lépést, és így tovább.
De bármennyire is azt hinnénk, hogy a sakkon van a hangsúly, szó sincs róla. A parti közben Jordán Tamás József Attila-verseket közöl teljesen természetes módon – ahogy azt a Szabad-ötletek jegyzékében is teszi -, mintha itt születnének előttünk, itt vívná meg a belső csatákat, amiket a neurotikus költő harcolt végig, egy rendkívül gazdag, izgalmas, és szélsőséges lélek megnyilatkozásai ezek, melyeket Jordán könnyedén ad át, azt mutatva: a világ legegyszerűbb dolga egy lépésen gondolkodni és közben egy vers kapcsán gondolatokat közvetíteni. Vallai Péter pedig Petri György-verseket mond, aki néhol cinikus, néhol abszurd, de mindenképpen teljesen váratlan nézőpontból közelít meg szituációkat, az életet, ami partnerének tökéletes ellenpontja. Így változik az este versről versre: egy hatalmas vihogás, majd magunkba fordult figyelem, majd leesünk a szék alá a meglepődéstől, és szinte sírhatnékunk támad az önmarcangolástól és a kiúttalanságtól, a következőben pedig kinevetjük, hogy mekkora hülyeség is ez. (Egyetlenegy negatívum, hogy Vallai sokszor olvassa a verseket, illetve belenéz a papírjaiba, ami zavaróvá is válhatna, de ő maga annyira ötletes, és odaadó – még a sakkmeccset is félreteszi –, hogy ezt elnézhetjük neki.)
Az egyetlen hiba talán az, hogy a sakkmeccs és a versek egymástól teljesen függetlenül mennek, nincs kapcsolat aközött, hogy most ki milyen verset mond, és mit lép, sőt ahogy haladunk előre, úgy válik szinte teljesen téttelenné a parti, igazából csak a kezdeti hangulatadó humorforrást képes biztosítani, utána Jordán és Vallai elmos minden mást. Sokkal izgalmasabb lehetett volna, ha a kettőt valahogy összekötik – de így is rendkívül sokrétű és változatos est, annak is, aki szeret sakkozni, annak is, aki nem; annak is, aki szereti az irodalmat, és annak is, aki nem, hiszen itt többről is szó van.