A basherte megtalálása, a takarítás szeretete és gyűlölete és a gyilkos vicc egy különös ötszögben. A Sanyi és Aranka Színház Sarah Ruhl, kortárs fiatal amerikai írónő művéből készült doppelgänger előadása meglepetéseket csak a sztori fordulatai szintjén tartogat, ám a magával ragadó színészi játék a dráma csekély eredetiségét is pótolja. Margitai Ági, Csákányi Eszter, Kováts Adél még a gyilkos viccnél is sokkal jobbak.
Három, egymástól minden külsőben és belsőben elütő nő sztorijának indul a produkció. Lane és Virginia testvérek, de jelentős világnézeti szakadék választja el őket egymástól: a takarítás kérdése. Virginia meggyőződése szerint a pucoválás a világon a legjobb dolog, a szeretett férfi gatyáját mosni meg egyenesen a legnagyobb létezhető öröm. Lane nem így gondolja, Lane fennhordja az orrát, irritálja a kosz, ő egy doktornő, az értelmiség krémje, aki ilyen földhözragadt dolgokkal nem foglalkozhat, ezért alkalmazza a brazil származású Matildét, aki egy eléggé savanyú lánykának tűnik, ami azért érdekes, mert humoristának készül (célja a gyilkos vicc feltalálása, amibe az apukája belehalt), plusz utál takarítani. Majdhogynem logikus, hogy egyezség születik Virginia és Matilde között, előbbi a húga tudta nélkül hadd takaríthasson a lakásban, míg utóbbi utálhatja szakmányban a takarítást. E tevékenység közben találnak ezt-azt, amiből nyilánvalóvá válik, hogy Lane férje, Charles bőszen csalja a feleségét. Ez olyannyira nyilvánvaló lesz, hogy maga Charles jelenti be Lane-nek, innen egy egészen másfajta dráma felé terelve az előadást. A szóban forgó hölgy, Ana ugyanis Charles bashertéje, vagyis lelki társa, akiben felfedezte mindazt, amit eddig hiányolt az életéből: magát az életet. Ana ugyanis egyenes, karakán, őszinte, azt mondja, amit mondani akar, és nem mást. A férfi annyira boldog, hogy elhozza bemutatni az asszonyt a feleségének, s innen a viszonyok alakulása, a világlátás megváltozása köti le a figyelmüket.
Vagyis csak kötné, mert valódi izgalom nem igazán költözik a színpadra: mindent látunk ugyanis. Azt is, amit el kellene képzelnünk. Amitől izgalmas lehet bármi, az a színészi játék, amiről tényleg csak felsőfokban lehet beszélni. Varga Zoltán tisztán és lelkesen tárja elénk a gyermeki énre találás őszinte örömét, Szandtner Anna nyelve alatt jól pereg a portugál, a kvázi családtaggá avanzsáló kissé szédült, de minden tekintetben jóérzésű takarítónő szerepében jól hozza az ellentmondásmentes ellentmondásos személyiséget. Csákányi Eszter az Elnöknők Mariedljének variánsát hozza, de annyira széles a színészi eszköztára, hogy csak a szájából hangzó szöveg szintjén föltűnő a hasonlóság – Virginiája gátlásos és kielégítetlen, boldogsága a széles mosoly ellenére is csak üres frázis; a színésznő néha egy grimasszal, egy kézmozdulattal tartja a néző eszében, és ezek a jelzések mindig pontosan akkor történnek, amikor arra szükség van. Kováts Adél feladata a legnehezebb, hiszen frusztrált, feszült és felsőbbségtudatos Lane-je világának pozdorjává kell zúzódnia, ő a bőrén tapasztalja meg, hogy az élete, amit épít, teljesen üres és érzelemmentes – s vonzaná őt a valódi létezés, de ehhez a saját méltóságán kell túllépnie. Margitai Ági Anája pedig maga az élet – a figurájában rejlő tragikum az, hogy maga a halál is. Az őszinte létezés a legkeményebb megpróbáltatások egyike, de ezzel olyan személyiséget alakít ki, hogy annak már a jelenléte is Charles (és Lane és Virginia és Matilde) számára maga a feloldozás, a megtérés, a lélegzethez jutás. Valami más, valami egészen szokatlan. És Margitai Ági ezt egészen csodálatosan magával ragadó módon játssza el, bár amit látunk tőle, nem játék, hanem valódi létezés.
Lukáts Andor rendezése annyira kihegyezett az abszurdra, hogy nagy igyekezetében lelövi minden felbukkanását, merthogy a rendszer a szándék maximális korrektsége ellenére sajnos előre kiszámítható. Ráadásul maga a nagy írói találmány, a „gyilkos vicc” sem eredeti ötlet, ahogyan a megvalósítása is a melegvíz föltalálására hajaz: a Monty Python Repülő Cirkusza mintegy negyven éve már elsütötte ezt a poént, ékes német halandzsanyelvre fordítva meg is mutatta, így sajnos éppen az előadás vége nem ütőképes, hiszen az abszurdnak lényege lenne az originális és váratlan ötlet. Az sajnos nincsen, csak a színészek nagyszerűsége van. Az meg is marad bennünk.
