A válasz, pontosabban a kettő közötti választás, nem tűnik túl nehéznek. A zalaegerszegi előadás erénye, hogy képes azzá tenni. Képes átérezhető dilemma elé állítani a darab végén Olivert, és azzal, hogy a kérdést nyitva hagyja, elbizonytalanítani és elgondolkodtatni a nézőt arról, hogy döntene a kisfiú, ha nem ereszkedne le a függöny, és hogy döntene ő maga, ha a biztos családi hátteret nyújtó, nyugodt jólét, és az akolmeleget adó, kalandos tolvajélet, no meg Fagin pótatyai odafigyelése között kellene választania.
Az egész előadás a záróképre épül, ahol Mr. Brownlow és Fagin is a kezüket nyújtják Oliver felé, ő meg áll középen, néz egyikükre, néz másikukra, és nem tudja, kit válasszon. Azért hiteles ez a kép, mert Szegezdi Róbert Fagin-alakítása hitelessé teszi. Árnyaltan, sok apró mozzanatból építi fel a karaktert: pénzsóvárságból, ravaszságból, a „gyermekei” felett gyakorolt, hol szigorú, hol már-már gyöngéd pater familias szerepből, erőből és elesettségből. Ehhez a Faginhoz lehet ragaszkodni, horribile dictu, még meg is lehet szeretni. Innentől kezdve pedig már nincs abszolút jó és abszolút rossz választás, nincs fekete és fehér oldal, csak dilemmák és döntési kényszerek vannak. Az Oliver! persze (a benne megjelenő korabeli mélyvalóság mellett is) elsősorban szórakoztató musical, de nem árt, sőt, kifejezetten jót tesz neki, hogy Krámer György rendezésében van egy stabil váza, van egy „fogasa”, amire rá lehet aggatni a dalokat és a koreográfiát.
A darab jellegzetessége, hogy sok gyerekszereplőt igényel, és a végeredményt nagyban meghatározza, hogyan sikerül összesimítani a felnőtt színészek játékát a gyerekszereplőkével. Ezúttal a gyerekek meggyőzőek, szépen énekelnek, jól mozognak, és a csoportos jelenetekben sem esnek ki a játékból, mindenki teszi a dolgát, jelen van, él a színpadon. Az Olivert alakító Tóth Dániel énekteljesítménye – a premier utáni első előadások egyikén, nyilván az izgalomtól és a rutintalanságtól – még hullámzó volt, ellenben nagyon ügyesen, könnyedén mozgott a színpadon. A felnőtt szereplők közül a már említett Szegezdi Róbert mellett ki kell emelni Tánczos Adrienn Nancyjét. A tőle megszokott karakteres, a lírai és a harsány oldalt egyaránt megmutatni tudó jelenléte meggyőző énekesi teljesítménnyel társult. A szereplőgárda egészében is jó összteljesítményt nyújtott, többeknél azonban nem voltak tisztán érthetőek a dalszövegek, sőt, a nyitójelenetben Mrs. Corney és Mr. Bumble (Ecsedi Erzsébet és Hertelendy Attila) túlságosan gyors tempójú riposztjai sem. Cserébe viszont kaptunk tőlük (is) egy emlékezetesen szép, lírai jelenetet Oliver álmáról.
Laczó Henriette egyszerű, minimalista, mégis, a korabeli London városképét és hangulatát jól megidéző díszletet készített, csak egy-egy dobogóval választva el a belső tereket a külsőktől, néhány hangsúlyos tárggyal jelenítve meg a különböző helyszíneket. Jól működik a játékba gyakran bevont, színpad fölötti híd is. A jelmezek szintén Laczó Henriette munkáját dicsérik, mint például a gyerekek két számmal nagyobb, laza, színes, de nem rikító öltözetei.
Az általunk látott előadás közönsége tíz-tizennégy éves, jórészt a környékbeli falvak iskoláiból érkezett kamaszokból állt. Az előadás előtti éktelen hangzavarból nem sok jóra következtettünk – tévesen. Az, hogy mindkét felvonást csendben, értve, figyelve, a legadekvátabb módon reagálva nézték végig, és valósággal ünnepelték a színészeket, sokat elárul az előadásról. Meg arról is, hogy ami a zalaegerszegi színház jövőbeni közönségét illeti, van remény.