Az előadás alapvetően működik. Vannak poénok, a közönség elnevetgél, de a fergetegestől messze van. A szituációk színrevitele eléggé szolgai, mintha Valló Péter csak egy Feydeau-tól ránk maradt használati utasítás szerint dolgozna, pontról pontra. Ebből következően a néző szinte százszázalékos pontossággal tudja, mi következik. Emellett a színészek sem adnak bele mindent, csak amennyi éppen elég a szinten tartáshoz. Viszonylag egyedi alakítás talán Pálfy Kataliné, aki a feleség, Angele szerepében beszédével, gesztusaival időnként túl tud lépni a kliséken, ezzel némi életet lehelve a kényeskedő úrinő komikus figurájába. Hirtling István Ribadier-je az interpretáció egészéhez hasonlóan meglehetősen tankönyvjellegű, nem színesíti a karaktert, jól bevált fogásokat alkalmaz, egy kellemes, közepes szintre hozva a figurát. Huszár Zsolt is a „semmi extra” kategóriába sorolható be, sőt időnként mintha dekoncentrált lett volna, és a „sztenderd” alakítást is lejjebb adta volna. De lehet, hogy ezt csak azért éreztem, mert már túl sokan voltak közepesek a színpadon. Sophie, a szobalány (Fodor Annamária) karakterének flegmasága és pimaszsága néha elevenítette az előadást, de ő sem tudja igazán megtornáztatni a rekeszizmokat. Az egyedüli talán Rudolf Péter, aki merészebb, és beleveti magát a felszarvazott férj szerepébe. Kellő komikummal és iróniával kelti életre a vérbeli kereskedőt, aki egy jó üzletért hallandó becsületét is félrecsúsztatni, és kellemesen társalogni még felesége szeretőjével is. Sőt „nagylelkűen” (de leginkább könyörögve) még a párbajtól is eltekint. Rudolf azonban egyedül van, kevés hozzá, hogy lényegesen feljavítsa az előadást. A díszlet fő eleme a ház falát szimbolizáló neonlámpás fal, ami Angele elkábításakor mindig színt vált. Ez az elején még érdekes egy kicsit, de harmadszorra már borzasztó unalmassá válik.
Ennyit tudok mondani.