Egy összeg ígéretéből sok mindent lehet csinálni. A virtuális pénz szelleme, amint megjelenik, fialni kezd, és valódi pénzt és javakat termel. Minden prosperál, virágzik és fejlődik, mindenki elégedett és boldog. Mindez egészen addig a pillanatig tart, amíg a megígért összegről hirtelenjében ki nem derül, hogy valójában nem létezik. E tragikus másodpercben hiányozni kezd, rést üt a burjánzó jólét és a gyümölcsöző kereskedelem falán, majd a lyuk egyre jobban nő, elpusztítva mindent maga körül, lerombolva mindazt, amit önmaga teremtett. Nagy vonalakban valami ilyesmi okozta a világválságot is, ami nem érhette meglepetésként azon pénzügyi szakértőket, akik ismerték Gábor Andor Dollárpapa című darabját (ha máshonnan nem, akkor Gertler Viktor 1956-os filmjéből), hiszen abban ugyanezen folyamat játszódik le.
Adott egy középiskolai latintanár, aki nyakig úszik a lejárt váltókban és az egyéb adósságban. Eddig meg tudta úszni a család (amelynek keretében egy feleség és két frisen felcseperedett hajadon leánygyermek tartozik a tanár úrhoz), konkrétan azért, mert a chicagói amerikás kőgazdag rokonra hivatkozva el lehetett odázni a fizetési határidőket. Azonban most szorulni látszik a hurok, tehát a legjobb pillanatban tér haza a nagybácsi, akinek az érkezése újabb jelentős bizalmat, és ekképpen tovább duzzadó adóssághalmazt jelent a Koltay családnak. Csak a ház asszonya, az egyik lány, valamint a másik lány kérője rájön arra, hogy a gond nagyobb, mint gondolhatnák, ugyanis a bácsinak egyetlen aranydolláron kívül a világon semmije nincs. A kérő, Szekeres ügyvédbojtár azonban számot vet a lehetőségekkel, és a kezébe veszi az irányítást, és arra játszik, hogy ez ne derüljön ki. Mire esetleg rá lehetne jönni a turpisságra, már mindenki szem a láncban, tehát elemi érdeke lesz mindenkinek, hogy az alaplufi ne durranjon ki. Szekeresnek az emberi kapzsiságra és látszatbizalomra épített számítása bejön, boldogság, happy end, bár ha jobban belegondolunk, mégsem annyira.
Mégpedig azért nem, mert Gábor Andor olyan mechanizmust írt le, amely Magyarországon manapság roppant virulensnek mutatkozik, elég körbenéznünk: közbeszerzési gyanús ügyek, kartellezési machinák, korrupció, zsarolás - nem éppen ismeretlen fogalmak manapság sem. Éppen ezért fájdalmas, hogy a Karinthy Színház előadása mindebből két elhangzó szón (konvergenciaprogram és válság) kívül semmit nem tart aktuálisnak, helyesebben a szerző (Cseke Péter és Vajda Anikó által átdolgozott) szövegén kívül semmit. Az átdolgozásnál a sztori egy helyiségbe való zsúfolása volt a szempont, semmi egyéb. A jól ismert szövegfelmondó színház zajlik: egy rengeteg lehetőséget rejtő komédia válik egyenbohózattá Cseke Péter rendezői irányítása alatt. Sztankay István (Hoffmann Tamás) egy székben üldögél, kicsit rajzjánososan szenved, és gyűjti a nézők szeretetét (megkapja), Sára Bernadette (Koltayné) egy-egy jellemző vonással jól megrajzolt kihűlt feleség motivációival marad adós az este folyamán, Konrád Antal (Koltay) szerethető férjmackót játszik, aki nem sok vizet zavar a cselekményben, ám idegesítően közhelyes módon latintanár létére (na, mivel?) latin idézetekkel helyettesíti az egyéni reakciót, Kovács Kata (Gizi, az önző) kevésbé, Sztankay Orsolya (Kató, a realista) jobban találja el egy éppen felnőtté váló lány karakterét. Balázs Andrea bumfordi Rozál cselédje Borbás Gabi Julcsa-beszédmódját örökölte humorforrásként a Verebes-féle ős-Hyppolitból. Besenczi Árpád pedig egy-egy pillanatra több réteget, valóságos vonásokat is bele tud vinni a ravasz Szekeres alakjába, és sikerrel oldja meg azt, hogy szerethetővé tegye ezt az amúgy nem túl szimpatikus embert.
É. Kiss Piroska díszlete realista környezetnek mulatságosan egyszerű, jelzésnek túl sok, a nagyobb gond az, hogy a sufnituning megoldások (Koltayék fényűzőbb körülményeit az eredeti díszletre terített textíliákkal, illetve falécre szegelt függönyök ajtóra erősítésével prezentálják) ordítanak a színpadról. Tordai Hajnal jelmezei obligát korjelző kellékek, néha (pl. a mellények esetében) egy-egy számmal elméretezve. Nagyjából ennyi, amit el lehet mondani a produkcióról, amely nem annyira korszerű értelemben vett színházként, mint inkább drámaismertetőként funkcionál, s ezen feladatát végre is hajtja. Lehet persze azt gondolni, hogy nem is kell ennél több, a közönség végül is nevetett időnként, de képzeljük csak el, mennyivel több lenne kihozható ebből, ha ezen az estén nem kizárólag Gábor Andor végezne kreatív munkát.
