Szegény kisfiúknak nehéz a dolguk: már néhány éves koruktól azt kell hallgatniuk, hogy „katonadolog”, meg hogy „mi vagy te, anyámasszony katonája?”, meg hogy „gyáva nyuszi”, és így tovább és így tovább. De hát olyan nehéz elvonatkoztatni a sötétben ránk vicsorgó karosszéktől meg a szekrényben mozgolódó lényektől. Talán néhányan emlékszünk, hogy melyik volt az a pillanat, amikortól már nem kellett felkapcsolva hagyni anyunak a kislámpát, és bátran kinyújtottuk lábunkat a takaró alatt (mi az, hogy kinyújtottuk, még akár le is lógattuk, ha kellett!). A gyáva kistigris ezekről a gyermeki félelmekről mesél.
Tigris Péter a családhoz (apja ugyanis a dzsungel kikezdhetetlen őre) és neméhez méltatlanul már sötétedés előtt elkezd szorongani, és már a megrezzenő bokortól is fürgén menekül egészen az oltalmat adó tigrismamáig. Gyávaságáért azonban apukája megbünteti, és elveszi csíkjait. Az így méltóságától megfosztott kistigrisnek azonban csakhamar élete legnehezebb feladata elé kell állnia, mert mamájánál beindul a szülés, papája pedig hősiesen keresgéli a doktornő táskáját, úgyhogy nincs mit tenni, neki kell vágni a nagy és félelmetes Ismeretlennek, a sűrű dzsungelnek. Természetesen tigrisünk rövid úton szembenéz a belső démonokkal, és hősként tér haza, hogy visszakaphassa jól kiérdemelt csíkocskáit.
Kuthy Ágnes rendezése tartalmilag nem is próbál többet kihozni az előadásból, mint amit egy átlagos matinétől elvárhatnánk, ám látványelemekben szívesen használja a fénytechnika lehetőségeit, és nem elégszik meg a bábok nagy hangon való megjelenítésének monoton egysíkúságával, hanem apró ötletekkel színesíti az egyes jeleneteket, hogy mégiscsak valódi színházban érezhessük magunkat. Nem ragaszkodik a bábok színpadi „egyeduralmához”, de arra már nem ügyel az előadás, hogy valódi kapcsolatot teremtsen a bábok és játszóik között, így a bábok sem tudnak valódi életre kelni, és megformálóik sem. (Legalábbis felnőttfejjel ezt lehet érezni.) Mindez annak ellenére igaz, hogy Kovács Judit bájosan kisfiús, szimpatikus hangot kölcsönöz Tigris Péternek, Tigris Eduárd szerepében pedig Monori Balázs is megtalálja az egyszeri, pedagógiai analfabéta, szakbarbár, de megértő apafigurához passzoló hangszínt.
A gyereksereg reakcióiból ítélve nincsen nagy színpadi varázslat vagy különösebben maradandó szórakoztatás, ugyanakkor az előadás meseszerű, és végig képes lekötni a kicsiny nézőket. A szülőknek pedig legalább lesz valami érvük arra, hogy miért nem hagyják felkapcsolva estére a kisvillanyt.