A mindennapos rohangálás közepette átélt nagyvárosi magány legalább annyira nyilvánvaló, mint amennyire elhanyagolt jelenség, és miközben mindenki jó arcot vág reggel nyolctól este hatig, igazából csak arra vár, hogy ismét visszatérjen saját kis kalitkájába, ahol akár még azzá is válhat, ami lenni szeretne. Ladányi Andrea egy bordélyház közönségén keresztül vizsgálja, hogy mi történhet este hat és reggel nyolc között. Ez az előadás nem a „kinek nagyobb” erőszaktársádalom keresztmetszete, hanem a megtört kisemberek szánnivaló, privát kis világának lenyomata egy szimbolikus mentsvárban.
Az előadás két aspektusból, a „felhasználói” és a „szolgáltatói” oldalról vizsgálja a bordélyházi közönség motivációit, a pénzért vett szabadság gyönyörét. A táncosok a közönség soraiból felállva foglalják el helyüket a színpadon, ahol a férfiak rögtön új alakot öltenek, és a kifogástalan polgárból egycsapásra szado-mazo hajlamú groteszk figurává válnak, akik vágyják a megaláztatást, és az extrém szexualitás minden pillanatát, amiben bár feloldódni nem tudnak, mégis, legalább elfelejthetnek embernek lenni, és szolid, felajzott ösztönlényként dagonyázhatnak a legkülönbözőbb szerepekben. Ebben az állapotban persze teljesen mindegy, hogy férfi avagy nő keveredik a kuncsaft alá, a test határain túlmutat az aktus, a lényeg, hogy megtörténjen az, amit ott kint el kell fojtani, viszont itt bent szabadon tombolhat. Ám a különböző szeánszok és játékok után ismét, mintha mi sem történt volna, mindenki visszaül a nézőtérre, mindenki visszavedlik elfogadott, kifogástalan emberré.
A második részben, amely ugyanazzal a „kilépés” szimbólummal indul, egy helyes, butácska örömlány egyoldalú dialógusát hallgathatjuk, aktus előtt, után és közben ugyanazon hangszínben, gyakran ugyanazokat a mondatokkal. Mint egy beakadt lemez ismételgeti szavait és félmondatait, szajkóz statisztikai adatokat és az istenkével való kapcsolatáról értekezik a maga bájosan csábító, naiv, angyali hangján. Nem lehet a lány több tizennégynél, de romlatlanságot sugárzó, elbűvölő egyszerűsége révén biztos, hogy az egyik legkelendőbb árucikk a piacon. Nem fog fel semmit a körülötte lévő világból, ő nincs megrontva. Nem kellett megrontani, hiszen a romlásban nőtt fel. Ő csak eszköz, csak segédanyag egyfajta kiteljesedéshez, legyen az bármilyen kisstílű is. Közben, valahol máshol egy pár öldöklő násztáncot jár, és míg az első részben a női dominancia határozta meg a játékteret, most a férfidominancia telepszik rá a történetre.
Ladányi, annak ellenére, hogy a férfi deformáltságot sokkal inkább kibontja, és sokkal erőteljesebben mutatja be, egy pillanatra sem elfogult. Mindössze egy patriarchális rendszert mutat be, melyben értelemszerűen nagyobb hangsúly jut a férfira, mint a nőre, akiknek igazából csak az asszisztáló szerep jut: vagy dominának, vagy ügyes húsdarabnak, vagy doromboló cicának kell lenniük - igaz, mindez csak abban a kis világban értendő, de a nő jelenléte mindenféleképpen nélkülözhetetlen.
Ladányi Andrea maszkok mögé bújtatta a férfiakat, mely maszkok rémisztő víziói a vágytól deformálttá vált emberi arcoknak, és ijesztően tükröződik rajtuk minden kicsinyesség és szánalmasság, de a világos koncepciót tökéletesen követő darabos, szorongástól és izgalomtól megfeszült mozgásokhoz képest, amelyeknek árnyalatnyi változásai is képesek teljesen új atmoszférát teremteni, minden egyéb eszköz csak kiegészítő melléklet, még ha képileg erős benyomással is vannak a nézőre.
Most némileg jobban összekeveredett színház és táncművészet, és az előadás egyetlen negatívumának a második rész kissé túlragozott szituációja mondható a lány (Kovács Martina) szövegének elhúzott jelenetével. Egyébként a zene tökéletesen alkalmazkodott a gyakran horrorisztikus képekhez, és egy látványos, erős hatású előadás kerekedett ki a bordélyházi estéből.
_______
Az írás a Két szóló, egy duó 2008. február 2-i előadása alapján készült.