Ezt a háborút szerencsére fegyverek helyett szavakkal vívják. Epikumban szó szerint prózai az élet. Szegény király másra sem bír gondolni, mint a költségvetési egyensúlyra, a királyné – hasonlóan a Hyppolit-beli Schneidernéhez – csak titokban mer hódolni kulináris szenvedélyének, és kacsasültet enni durumbúzás biokása helyett, az udvari mulattató faviccein pedig csak azért nevetnek, mert így szokás. Líria lakói ellenben szinte kótyagosan vidáman élnek. A honpolgár onnan ismerszik meg, hogyha kinyitja a száját, onnan csak rímes versbeszéd folyik. A két királyi párban mégis van valami közös: különböző okokból, de szeretnék összeházasítani gyermekeiket, Lírát és Epikát. Az egyik oldalon azonban az anyakönyvvezető leginkább egy válóperes perbeszédre emlékeztető eskető szövege, a másikon a királyfi véget nem érő hasonlatzuhataga veri ki a biztosítékot, így esküvő helyett jöhet a (szó)háború.
Szabó Borbála és Varró Dániel darabja számos ismerős elemre épül az eposzi hagyományoktól a trubadúrlírán át a népmesékig, és mindezt a kétféle nyelvhasználat, és persze az ezek mögött meghúzódó kétféle gondolkodásmód ellentétére felépített szerkezet tartja össze.
Mácsai Pál rendezése szerencsésen ötvözi a színházat a bábszínházzal. A színészek hangsúlyosan megvilágított arc- és testjátéka, alkata az általuk mozgatott bábbal egyenrangú szereplője az előadásnak, ketten együtt alkotnak – ezúttal látható, és a néző fejében összeálló – egészet. Értve ezen, hogy előadás közben az ember nem tudja egyszerre nézni a bábot és a színész arcát, tehát folyamatosan változtatnia kell a nézőpontot, aztán egyszer csak azt veszi észre, hogyha például Epikára gondol, egyszerre látja maga előtt Karádi Borit és a Bagossy Levente tervezte filigrán bábfigurát. De az előadás nem csak a színház és a bábszínház határait mossa össze, hanem a (szín)játékot is a valósággal. A nézőtéren elhelyezkedve, beszélgetve, nézelődve azt látjuk ugyanis, hogy a színpadon (ami tulajdonképpen nincs, hiszen a Bábszínház Játszó-terén, ahová érkezünk, nincs kiemelt színpad) a csak fekete ruhájukkal elkülönülő színészek is ugyanezt teszik. Beszélgetnek színes ruhás nem színészekkel, olvasnak, kötögetnek, kockáznak, kártyát vetnek, és ebből a félig privát, félig már színházi, de legalábbis öltözői helyzetből lépnek át az előadásba úgy, hogy egészen egyszerűen előretolnak két asztalt, ami villámgyorsan átlényegül két országgá, és már kezdődhet is a játék.
A bábszínházhoz kevésbé szokott nézőnek jó élmény az a szoros együttélés, együttlélegzés a bábokkal, ami itt – a színészek már említett nyílt színi megmutatkozása miatt – különösen szembeötlő. Az egységesen jó teljesítményt nyújtó társulatból nehéz bárkit is külön kiemelni. Ráadásul az alapötletnek megfelelően alakításaik ellenpárokba rendezőnek, így egymáshoz képest is meghatározzák magukat. Mint például a két „anyósjelölt”, Simándi Anna Prozetta királyné és Kovács Marianna Szinesztézia szerepében, ugyanígy a két uralkodó (Erdős István és Gyurkó Henrik), vagy a bevezetőben már említett két apród (Pethő Gergő és Tatai Zsolt), de maguk a főszereplők is (Karádi Bori és Bercsényi Péter).
A színlap szerint a darabot hat éven felüli gyerekeknek ajánlják, a Líra és Epika azonban az a fajta előadás, amit a felnőtt nézők éppen úgy élvezhetnek, mint a gyerekek, ha nem is ugyanazért. A gyerekek megkapják a királylányos mesét, igaz, a szokásostól eltérő leosztásban: némileg feminin, a saját érzelemkitöréseitől időnként ájuldozó királyfival és jóval határozottabb, bár lassacskán lágyuló királyleánnyal. És bár valószínűleg ők a látványra figyelnek elsősorban, a Varró Dánieltől már megszokott rímpergőtűz időnként arra készteti némelyiküket, hogy hangosan rávágja a hívószóra a rímpárt, és ezzel a „de hiszen ez nem is olyan nehéz, én is tudom” örömével ajándékozza meg magát. A felnőtt nézők ellenben a humor mellett az előadás finom iróniáját élvezhetik, és a kétféle kommunikáció párbeszédképtelenségét találhatják felettébb ismerősnek. Igaz, itt a darab végére a két oldal összebékül.
