Ritkán adatik meg egy kisváros lakosságának, hogy egy egész színművet szenteljenek neki, ám a Weöres Sándor Színház ilyen élménnyel ajándékozza meg Szombathelyet: róluk, és elsősorban nekik szól a helyi történelem fontosabb állomásait megelevenítő időutazásos történet, amelyben a színházalapító honfiak próbálják kicsikarni a tehetősebb ex-szombathelyi kvázi-celebekből a felépítendő teátrum anyagi vonzatát. A színházat Zalaegerszegnek ítélő hajdani potentát elvtársaktól kezdve, Széchenyin keresztül, Sobri Jóskán, Márkus Emílián át egészen a Savariát megalapító Claudius császárig mindenki feltűnik a színpadon, miközben szól a magyar nóta és sok más közismert dallam.
Feri bácsi feltalálta a „lokálisan fixált” időgépet, amit egy szovjet hűtőszekrényből szerelt össze. Egyetlen kérése a masináért cserébe, hogy ha sikerül összeszedni a színházra a pénzt, akkor kapjon egy bérletet, mert az egész gyerekkorát színházban töltötte, és ő nagyon szomorú, hogy itten nincsen színház. Az első hallásra kedvesen bugyuta történet második és harmadik hallásra is az marad, de az alapsztorinak egyetlen funkciója van: helyzetet teremteni a komikumnak, illetve teret adni a dalolászásnak és a fennen dúló lokálpatrióta érzelmeknek. Az időutazásnak a 150 év után először egyhangúlag szavazó bizottság vág neki, hogy a közért végre megtehesse azt, amire szerződtetett, és kormánypárt az ellenzékkel kéz a kézben indul a „szombathelyi álom” valóra váltásáért.
A szerzői szándék egyértelmű: helyi érdekeltségű témában reprezentatív jelleggel fel kell vonultatni a Weöres színészgárdáját, külön kiemelve a „húzóneveket”, mert hát Feri bával, mint egyetlen bérletessel nem sokra menne az újonnan alakult társulat. Ebből szinte adja magát a negédes ömlengés, a gátlástalan és olcsó hatásvadászat, de szerencsére a 9700 ezt elkerüli, köszönve elsősorban Egressy Zoltán és Dömötör Tamás szellemes szövegeinek, valamint Dömötör Tamás rendező markáns formavilágának, és iróniával átitatott, túlzással stilizáló koncepciójának, amely számtalan, apró (lokális) poénok garmadájával fűszerezett jutalomjátéknak biztosít könnyű terepet.
Azonban a nagy Szombathely-szeretet és a történelemhez valamint a reprezentativitáshoz való görcsös ragaszkodás fájó dramaturgiai következetlenségekbe csap át, amelyek időről időre horgonyként akasztják meg az előadást. Néhány jelenet indokolatlanul hosszú, így a kezdeti könnyed szórakozás (pl. az önmagán szintén némileg túlnyúló bizottság-karikatúrában, vagy a Claudius-„színben”) néha kényszeredett karóranézegetésbe csap át, ami azzal kiegészülve, hogy vannak teljes jelenetek, amik szimplán érdektelenek maradnak, hiszen különösebben nem szórakoztatóak, és dramaturgiailag sincs jelentősebb szerepük (pl. a nem eléggé kidolgozott Széchenyi-szkeccs, Sobri Jóska egyetlen vékony poénra épülő jelenete vagy a boszorkányégetés), nehezen feledhető probléma. Az sem túlzottan magyarázható, hogy az előadás miért csap át mértéktelen revübe.
Az előadás dramaturgiai lyukait azonban szerencsésen képes elfedni néhány kiemelkedő színészi munka, és a színvonalas „együttjátszás”. A teljesség igénye nélkül: Csonka Szilvia bájosan ripacs Márkus Emíliája, Vlahovics Edit lehetetlenül egyszerű, de végtelenül szeretnivaló bizottsági tagja, Szerémi Zoltán ramboid macsója, Kiss Mari muscaldelíriumban tengődő hippije, vagy Kelemen Zoltán szocializmusba belegárgyult elvtársa. Több szerepben remekel Szabó Tibor minden időben helytálló vezetőként, illetve Péter Kata az ő állandó titkárnőjeként.
Kissé feszesebb tempóval és még néhány óra kreatív munkával ez az előadás akár a „lokális fixáltságából” is képes lenne kitörni, sőt szórakoztatóipari kuriózummá is kiteljesedhetne, de ennek per pillanat csak a csírái látszanak. Mindenesetre kétség nem fér hozzá, hogy az előadás beteljesítette küldetését: a gesztus értő fülekre és hálás közönségre talált. ► (zsb)
