Mi a színház lényege? Erről ahány rendezőt, színészt, dramaturgot, jelmeztervezőt vagy kritikust kérdeznénk meg, annyiféle válasz születne. Kálloy Molnár Péter és Gáspár András válaszát már tudjuk: a játék. Persze a játéknak is vannak fokozatai, hol komolyabb, hol kevésbé az, hol drámai, hol „csak” szórakoztató. A mai estén ez utóbbi lesz túlsúlyban.
Gyászbeszéddel kezdődik a Kishont Ferenc műveiből szerkesztett, Balázs Ágnes által írt egyfelvonásos, amely búcsúztató a Színház elmúlásának szól, aki annyi sikeresen megvívott harc után végül kénytelen volt megadni magát a bulvármédia és a látens agysorvadás erőinek.* Ám mielőtt azt hinné bárki, hogy az előadás a színház-Angyal és a tévé-Ördög párharcra fog felépülni, az már a gyászbeszédet mondó színész (a neve Hakmaniczki Béla) gesztusánál fellélegezhet, hiszen az egyperces néma csönd helyett inkább elsomfordál egy interjúra. Ezek után laza szerkezetű, improvizációra és a színházi kulisszák titkaira épülő (mi más is érdekelhetné ugye a tabloidizálódott társadalmat?) jelenetfüzér kezd el kellemes tempóban hömpölyögni a színpadon. Láthatunk Hamlet-monológot, illetve a Rómeó és Júlia kriptajelenetét (pár nélkül érkező lányok figyelem, ezen az estén bárkiből lehet Júlia, igaz, sajnos tapodóbabává is válhat hirtelen) egy kicsit máshogy, egy-két csatát (vén róka kontra zöldfülű színész, művészrendező kontra mellékszereplő), kortárs drámaírói kálváriát, kritikuskarikatúrát, néhány jól és egy-két kevésbé sikerült stílusgyakorlatot, és febukkan egy-egy megzakkant művész is.
Kálloy Molnár és Gáspár mindenféle nehézség nélkül változtatják szerepüket, reflektálva egymásra és a közönségre is. Ami hiánya az előadásnak, hogy nem sikerül maradéktaéanul kijátszani az alapszituáció(k)ban lévő lehetőségeket, nem „szállnak el” a színészek, nem „tunkolják ki” a jeleneteket annyira, hogy az előadás igazán emlékezetes maradjon, az alapszöveg pedig dramaturgiai egyenetlenségei miatt nem annyira erős, hogy a fergeteges szórakoztatáshoz (merthogy ehhez egyébként minden kellék adott) elég legyen. Ez persze nem azt jelenti, hogy a néző meghatását célzó paródia, vagy a „csakazértis-variációk”, vagy a „színészek egymás közt” pillanatok ne lennének erősek, csak ott van a levegőben, hogy ez lehetne még sokkal jobb is, és ez rátelepszik mindegyik jelenetre.
Ennek ellenére a színészek jól beszélik az effajta eszköztelen színház nyelvét, és ami mindenképpen az előadás javára írható, hogy nem ódzkodik az öniróniától (sőt!), és nem kíván sokkal nagyobbat fogni, mint amennyit markol. Így is kiviláglik a sorok közül a szórakoztatás mögötti tét, az olcsóság, illetve a túlmisztifikált, öncélúan artisztikus művészet egyaránt való tagadása.
Amit az előadás vállalt, hogy felveszi a kesztyűt a tömegszórakoztatás gagyijával szemben, az mindenképpen sikerült, még akkor is, ha ugyanebben a kategóriában már születtek alaposabb, végiggondoltabb, jóval inkább kimunkált előadások is (ebben mindenképpen etalonnak számít a Nézőművészeti Főiskola, amely tematikájában is némileg rokonnak tekinthető). Ám Csakazértis nézzük meg, mit kínál a színház a kereskedelmi tévék esti műsorsávja helyett. (Azt most az egyszer fel lehet venni videóra.)
* (Hogy ez nem légből kapott kiindulópont, arról legutóbb Gabriel Byrne beszélt, és ne gondoljuk, hogy ne lenne igazsága, ám ez korántsem biztos, hogy olyan rossz dolog, ha megtaláljuk a mai, releváns kifejezési formákat.)