Ténfergünk az előcsarnokban, jobban mondva furakodunk, mert úgy tele van a színház, mintha még a lámpákra is adtak volna jegyet. Beülünk a teljesen megtelt nézőtérre, rögtön el is kezdődik a produkció, majd kiugrik a szívünk a helyéről, ahogy valaki hirtelen kivágódik a papír-vasfüggönyön. Öt perc után gyanús, hogy micsoda dalszerűtlen dallal indítanak a színészek, mintha énekelni sem tudnának. Tíz perc után rémülten nézzük egy valószerűtlenül vörös hajú pasas virgonc ámokfutását, hogy mi lesz ebből. Fél óra múlva pedig lebilincselve, átadva magunkat az élménynek, elfeledve minden gondunkat, sutba dobva az összes bánatunkat, leesett állal és jóízű kacagástól könnyes bámuljuk azt a komédiát, amelyet csak azért nem nevezek fergetegesnek, mert a jelzőt méltatlanul elkoptatták ehhez az előadáshoz képest.
Szigorúan az előadáshoz, nem a darabhoz, hiszen Johann Nepomuk Nestroy osztrák szerző népszínműve valójában egy elég egyszerű történet: egy Titusz nevű fiút kinéznek mindenünnen, mert történetesen vörös színű a haja, és valamiért ez nem komilfó. Ám Tituszra rámosolyog a szerencse egy talizmánnak nevezett hollófekete paróka képében: ezzel máris kívánatossá válik az özvegy hölgyek szemében, akiket Titusz gátlástalanul kihasználva egyre magasabbra tör, hogy aztán lelepleződjön, de egy gazdag nagybácsi érkezésével minden ismét megváltozik, győz az igaz szerelem.
Eörsi István hihetetlenül szellemes és ötletgazdag fordítása, kitűnő dalszövegei, Darvas Ferenc parodisztikus zenei idézetgyűjteménye azonban olyan kereteket teremtettek Máté Gábor rendező számára, amelyben bátran és önreflexív módon jelzésértékűvé válik a fabula, és az előadás szerencsésen kifeszíti a történet kereteit, valódi zenés-táncos-szellemes társulati összjátékká lényegül, amelyet felettébb élveznek színészek és nézők egyaránt. Máté nagyszerű ötlete az volt, hogy a színészeket gyakorlatilag szabadjára eresztette, ezáltal a szerepeket sikerült valódian emberivé tenni. És ezért lehetetlen rangsorolni vagy kiemelni: itt mindenki ugyanolyan erős szem a láncban, talán csak Újlaki Dénes Dugaszi ura nem tud annyira erős lenni. Ragyogó a Tituszt magáévá tenni vágyó, legalábbis borzasztó, ám mindennel együtt hihetetlenül bájos és szerethető női triumvirátus: Csákányi Eszter szeretetéhes, önámító kertésznéje, Pelsőczy Réka dölyfös-hisztis komornája kiválóan megágyaz Fullajtár Andrea kétségtelenül felejthetetlen, ellenállhatatlanul modoros, minden mozdulatában és hanglejtésében nagyszerűen kimódolt von Cypressenburgnéjának. Elek Ferenc Gyuri inasa minden humorforrást kihasznál, Lengyel Ferenc Monsieur Márkija, Fekete Ernő léha munkakerülő Szotyola segédkertésze, Kocsis Gergely rezzenéstelen arcú, hihetetlen tehetségtelensége által ihletett Laposy ura és Rezes Judit eltúlzott raphangsúlyozással beszélő Emmája tisztában van helyével, szerepével, mindannyian teljes értékű, rendkívül humoros és emlékezetes mellékalakokat építenek fel, mindannyinak jellege és egésze van. Kiváló Érsek-Obádovics Mercédesz tiszta érzelmű és nagyon lelkes Szaloméja. Az előadás mozgatórugója pedig a tényleg bámulatos akrobatamutatványokra, hirtelen váltásokra képes, remek humorérzékkel rendelkező Nagy Ervin, akinek az ügyeskedő Tituszként valójában számos szerepet kell játszania, teljesítménye a legenyhébb megítélés szerint is fantasztikus.
A Katona József Színház A talizmánja olyan előadás, ami bátran ajánlható mindenkinek mindenkor, ha meg akarja tudni, milyen az igazi szórakoztató színház. Ne csodálkozzanak, ha a nézőkből a „Gyuri” megszólítás egy társaságban hangos kacajt vált ki. Akik nem értik, hogy miért, nézzék meg. És azok is tegyenek az előadással egy próbát, akik szerint a színház idejétmúlt, korszerűtlen és unalmas szabadidős tevékenység. A talizmán a legtöbbet teszi, amit egy jó szórakoztató előadás tehet: megszeretteti a színházat. Mindenkivel.
