A Magyar Színház segítségével az Amerikából Angliába tartó SS American luxushajó fedélzetén visszahajózhatunk az időben az 1930-as évekbe – de hogy ennek mi értelme lehet? Belecsöppenhetnénk egy Közép-Kelet-Európától oly távol eső világba, életérzésbe, értékrendbe, hangulatba, ha a musicalnek lenne egy jó szövegkönyve és egy megszerkesztett története. Ehelyett kapunk néhány nem túl hiteles életképet, ahol a gazdag polgárok számára az nyújt szenzációt, ha hírességekkel vagy gengszterekkel utazhatnak együtt. A szereplők danásznak, szerelmet vallanak, álruhába öltöznek, börtönbe kerülnek, iszogatnak, csak sajnos eközben a nézőnek nem adnak át semmit.
Nincs átemelve az előadás a 21. századba, így számunkra anakronisztikussá válik az idő, a cselekmény, a történet és a felfogás is. A főszereplő színészek semmit nem játszanak a színpadon, csak szenvednek, lézengnek, táncikálnak jobbra-balra. Nincs közöttük semmilyen összhang, szinte olyan, mintha mindannyian egy-egy külön darabban szerepelnének. A balszerencsés gengszter, Cserna Antal és a macáját játszó Soltész Bözse kiemelkednek a többiek közül. Ők hajlandóak színészkedni, vannak gesztusaik, szórakoztatóak, humorosak. A Pesti Magyar Színakadémia növendékei (kb. 20 színész) jóformán meg sem szólalnak az előadásban, nem élvezik a játékot, amit meg is érthetünk, mivel nincs is igazán mit élvezniük vagy játszaniuk, a matrózok csak húzogatják a fedélzeten a seprűt (néha még az sem megy igazán egyszerre), az úri lánykák mozdulatlanul ülnek a napozóágyon vagy betipegnek a magassarkújukban, és adnak egymásnak egy-egy puszit. Így fognak tapasztalatot szerezni a színpadon?
Remélhetőleg sem Iglódi István rendezőben, sem a színészekben nem merült fel, hogy amit színpadra állítanak, az egy műalkotás, mert annyira távol áll minden művészeti jellegtől, mint amilyen távolinak érezhetjük az előadás végét az első felvonás után. A koreográfiák nem összehangoltak, csúsznak a színészek egymáshoz képest, közhelyes a szövegkönyv, rossz a fordítás, nincs, vagy ha van is rím a dalszövegekben, akkor azokon érződik, hogy iszonyatosan erőltetettek. A háttérben szóló alap dzsesszdallamokra valami teljesen más műfajú, magasztos hangvételű énekstílust alkalmaznak, és ez a feloldhatatlan ellentét megakadályozza, hogy legalább a zenét élvezhessük, ha már mást nem nagyon lehet. Akadályt jelenthet az is, ha egy pár pillanatra elromlik a hangosítás, illetve az egymáshoz túlságosan közel lévő színészek mikrofonjai begerjednek. Mindezek mellett a musicalnek nincs egy olyan húzóerejű, lebilincselő története, ami lekötné a figyelmünket, és elvonná attól, hogy valójában nem szól semmiről az előadás. Az egyetlen dolog, ami a fent említett két színész játékán kívül a színpadra szegezheti figyelmünket, az a díszlet, ami egy monumentális tengerjáró hajót imitál. A tér maximálisan kihasznált, nincsenek felesleges elemek. A díszlet többemeletes, az alsó szintjén praktikus forgószínpad található, ami megoldást nyújt a sok helyszín megjelenítésére.
A magyar cím – Mi jöhet még? – egyébként nagyon találó, mert az ember másra nagyon nem is tud gondolni az este folyamán, mint arra, hogy vajon lehet-e ez még ennél is rosszabb. És, amikor már azt hinnénk, hogy nem, akkor jön a fordulat, és a szelíd, távolságtartó angol lordból egyszer csak előbújik tüzes cigány énje, és lejt nekünk egy táncot, aminek talán az lehetne a célja, hogy feltárja előttünk emberi érzelmekkel teli lényét, de inkább csak szánalmat kelt bennünk. Végkövetkeztetésnek levonhatjuk (ahogy ezt az egyik néző a szünetben, bár más kontextusban, de kijelentette), hogy menjünk inkább a büfébe.
