Barbro Lindgren egy teljesen egyszerű mesét írt, ami alapvető dolgokról szól: barátságról, zenéről, játékról, egymás elfogadásáról – csupa olyan dologról, amiről nehéz úgy beszélni a gyerekekkel, hogy értsék a felnőtteket, meg hát mit is lehetne ezekről mondani közhelyek pufogtatása nélkül? Különben is: mennyivel izgalmasabbak a Jetixen drabálkodó mechanikus és plasztikszörnyek? Novák János rendező Bán János segítségével a Kolibri Fészekben bebizonyítja, hogy erről szó sincs.
Mert a gyerek számára az ember az igazi izgalom: az érzések, amelyeket mindennap megélünk, amelyek közel állnak hozzánk és belőlünk is megszületnek. A gyerekek gyerekkorukban mind felnőttek szeretnének lenni – hogyan ne néznének csodálattal egy olyan felnőttre, aki mintha maga is gyerekszemszögből mutatná meg a felnőttek világát? Bán János éppen ezt teszi: pantomimmel, egyszerű jelzések, kicsiny kellékek segítségével varázsolja az egyszerű játéktérbe a magányos Kovász Emil figuráját – és a gyerekek figyelnek, végig megfejtik a történéseket: ez az ajtó, ahogy nyílik, ez Kovász Emil szomszédja, ez a forgalom, ez meg a park.
Ebben a parkban a mi magányosságában szabályszerűen elvágólagos és szürkén egyhangú Emilünk, aki számára a mindennapi program az, hogy figyelemmel kísérje, hogy bújik ki az elvetett magból a növény, találkozik egy kukaccal, aki beszél, mit beszél: folyton kiabál, és izeg-mozog, meg hát amúgy is egy kukac, mindenesetre Emil barátjául szegődik. Emil hazaviszi őt, megmutatja a lakását, ad neki enni, együtt játszanak a pínón, még szabóhoz is elviszi, ruhát varratni neki. A jó Emil azonban nem tudja kezelni, hogy belépett az életébe egy másik, akihez viszonyulni kell, akit el kell fogadni, vissza is viszi a parkba, de hazaérve a szokott egyedüllétbe, rájön, hogy minden nehézségével mégiscsak jobb volt együtt.
S ez a nagy érték a Kolibrinek ebben az előadásában is: a társas létet, a közösség élményének szükségességét, az egymás nélkül lehetetlenségét mutatja meg a kisiskolásoknak, és még egyet: azt a színházat, amelyben nem kapjuk kézhez a megfejtéseket, hanem egy nem bonyolult, de koherens jelrendszerben kell megfejteni a kódokat a nézőnek – ahogyan az a „nagyok” színházában van. (Vagy inkább kéne lennie.)
Azoknak a kis nézőknek, akik majdnem végig érdeklődéssel, kiszakadva a valóságból, beleélik magukat a mesébe, és a végén szinte mindannyian odasereglenek Emil (inkább már a „színész bácsi”) köré, belakva a lakást, elkészíteni Kukacmatyi és Kovász Emil minibábszínházát.