Benedek Miklós legendás, a Katona József Színházban ’82-ben bemutatott Budapest Orfeuma után ismét visszatér a kabaré műfajához. Nem akármilyen alkalomra: a 101. születésnapját ünneplik – már önmagában komikus helyzet. Már a cím valamit újat előlegez, nem a megszokott klasszikust. Ehhez mérten az előadás igényes és önfeledt szórakozást ad, kicsiknek és nagyoknak – közhely, de tényleg –, miközben a jövő felé kandikál, új lehetőségeket, formákat keresve.
Talán mégsem állt meg a magyar kabaré valahol a ’30-as évek tájékán, amihez csak Hofi tudott újat hozzáfűzni. Talán nekem, vagy a fiatalabb generációnak is megadatik, hogy legyen saját jellemző ismertetőjegyekkel ellátott kabaréja, amire 40 év múlva tartalmasan és vidáman tud visszatekinteni. De ez még nem jött el, Benedek Miklós pedig az átmenet hajnalába rendezett egy kicsit felhős, de vidám napfelkeltét.
Az első felvonásban a múlttal ismerkedünk: klasszikus szólószámok, egyfajta alapozás és zárásként egy kegyetlen jelenkép. Az annyira kínos nemzeti öntudatot, a magyarságot, a lázadásainkat, a mostani zavargásokat idéző erős búcsúzás, mely elsőre nem komédiába illő. De a második felvonás már ezt viszi tovább, igaz nagy szomorúságomra kicsit elkanyarodnak a fenti témától, de csak látszólag, hiszen visszatérve a komédiázáshoz viszik tovább a jelen gondolatát, önkritikára kényszerítve a nézőket – ha nem vagyunk rá képesek, akkor nem igazán vicces. Lássuk be: nem egészséges az, ami ma van, és most ne keseregjünk. Nézzünk vele szembe, menjünk bele a játékba, hiszen a színészek mindent megtesznek ezért.
Szacsvay László több éves rutinját frissen, energikusan használja a ma esti közösben: szemérmetlenül, őszintén és hittel játszik, már-már könnyeket facsarva ki a nézőkből, hol a nevettetés, hol az együttérzés segítségével. Ő a múlt, aki nem kesereg, hanem megtalálja a részét az újban. Vida Péter is megmutatja nevettetőkészségét. Legerősebb pillanata, amikor pár centire elénk áll, és a szemünkbe nézve, meghitten beszél, kicsit az orrunk alá dörgölve – pozitív értelemben – a véleményét. Kellemesen hátborzongató a játéka, már-már egyszemélyes showman, komikus, bohóc, bolond, tréfamester egyszerre, nincs rá szó. A hölgyek egy darabig nem találják a hangot, mintha nem sikerülne teljesen átadniuk magukat az előadásnak. De szerencsére Nagy Cecília tökéletes partnerré válik, szólójára pedig már szinte teljesen felszabadul, megalkotja a női dívát, aki képes elragadni a férfi nézők szívét, naivitásával megmosolyogtatni, ábrándoztatni őket. Murányi Tünde végig nem eléggé energikus. Persze nehéz dolga van ilyen partnerek mellett, és talán nem is kérném számon rajta a lendületet – ahogyan Nagy Cecílián sem az elején –, ha nem lenne két ilyen frenetikus férfi mellette. De partnerként igyekszik, figyel, reagál, aminek sokszor megvan az eredménye, és képes lendülettel komédiázni.
A zongorakíséret kellemes alaphangulatot ad, már-már közösségi érzést alakít ki: mintha egy kávézóban, vagy kocsmában lennénk – ennek mindenféle pejoratív vonzatától most tekintsünk el -, és négy ember szórakoztatna, néha minket is felkérve a részvételre – ami szigorúan passzív részvételt kér, még ha a kezdés interaktivitással is kecsegtet. A díszlet sokszor az időt mutatja: ahogy haladunk előre a történelemben úgy lesz egyre sokrétűbb, modernebb.
Ez a majd három órás kabarétörténelmi áttekintő kicsinek, nagynak – ahogyan azt szokták mondani – egyaránt igényes kikapcsolódást és szórakozást nyújt. És egy kellemesen elgondolkodtató jövőképet is kínál: adózik a múltnak, elismeri fontosságát, szépségét, és – bár a szavakban sokszor nehezményezi a feltörekvő ifjúságot - formai eszközeivel elismeri, hogy szüksége van az újításra, hogy utolérje a jelent, és a fiatalabbaknak is új élményeket nyújtson – miközben nem feledkezik meg az idősebb generációról sem. Átgondolt előadás, kemény és vidám játék, kíváncsian várjuk a további keresgéléseket.
