A hossza felvezető után egyszer csak azon kapom magam, hogy nem bírom levenni a tekintetem Széles Tamásról. A színész olyan megszállottsággal és értéssel adja át Greiner állapotát, valamint olyan meglepő pontossággal ragadja meg Márai szövegének velejét, a részletekkel való nemtörődömség önsajnálatba fulladó örök emberi epidémiáját, hogy akarva-akaratlanul minket, nézőket is utolér az a bizonyos egy és megkérdőjelezhetetlen pillanat, amit ő csak eljátszik. Ez az a bizonyos rácsodálkozás és megértés érzése.
Márai meghökkentő ereje nem története bonyolultságában rejlik, hiszen az estét egy szappanopera-szerű történet szálai szövik át. Egy férfi és egy nő egy pillantásra, valamikor a múltban egymásra talált, de végül mással kötötték össze életüket. Véletlenül a két család jóban van egymással, ám míg Kőmíves Kristóf szinte teljesen elfeledi a régi kalandot, addig Annának egy nap a felvillanó villanykörte teljesen kicsapja a biztosítékot, amit válással lehet reinkarnálni, de nem bírva az égett szagot színt vall Greiner Imrének, volt férjének, ám már nem pörög tovább a villanyóra. A férfi pedig úgy dönt, bosszúból, vagy nem bosszúból, de megosztja ezt barátjával, aki nem mellékesen boldogtalanságuk apropója is: kegyetlenül újrajátssza hármójuk életét, egy részletet sem kivágva az élet nagy filmjéből.
Nagyjából így dolgozott az este Széles Tamás is. Hirtelen váltásokkal, racionalitás és őrület határán mozogva építi fel Greiner aktuális állapotát, mindvégig – az önreflexió és -megkérdőjelezés ellenére – rejtve tartva szándékát, mely lehet bosszú, hirtelen felindulás, vagy végső kétségbeesés, esetleg törlesztés. Energiájának minden koncentrációjával úgy hozza létre ezt az alapvetően távolságtartást kiváltó követhetetlen állapotot, hogy az a nézők számára végig élhető, de nem az együttérzésre apellál, hanem a közös alapkérdést és gondolatot ragadja meg – az örök miérteket. Schnell Ádám mint Kőmíves nem akar lépést tartani vele, nem akarja lenyomni a színpadról, hanem aládolgozik, könnyed figyelemmel reflektálva partnerére, aminek köszönhetően egységessé válik az este, és nem benyomások érnek minket, hanem az a bizonyos egész. Herta mind tudatlan szereplő jelenik meg a történetben, amit Botos Éva pontosan lát, és nem akar sejtelmes és misztikus értő partnerként fellépni, hanem végig ragaszkodik sztereotípiáihoz és közhelyeihez. Egyedül Kecskés Karina Annája lehetett volna ködösebb karakter, hogy nagyobb sokként éljük át az előadás végét.
Mindezt megtehették volna Rácz Attila koreográfiái is, de a felvezető, „ismerkedő” rész a kevés ötlet és a sok szöveg miatt szétfolyt, így a karakterekről kizárólag később kaptunk képet, de Anna – aki azért fontos szereplő – a maradandóvá válás előtt eltűnt a színről, és már nem tudott a meglepetés erejével élni. Dőry Virág díszlete egyszerre realista és szürrealista. Míg az előző érthető, addig utóbbi csak a lámpaoltásnál sejlik fel előttünk, hogy vajon miért is vannak nők mázolva a vászonra. Hát persze, az a bizonyos nőkérdés, ami még akkor is cunamivá tud válni, amikor csak mint kis patak csörgedezik medrében.
Greiner pontosan látja, amit mindenki lát, ki is mondja: mindannyian látjuk a részleteket, mindannyiunk előtt felsejlenek legalább egyszer az összefüggések, és egyvalami csillog előttünk: az élet – csak épp nem foglalkozunk vele. Csupán később, egészként látjuk a világot, mely részek nélkül olyan, mint az űr csillagok nélkül: sötét, végtelen vászon. S mint olyan, reménytelen. Így válik a mi életünk is reménytelenné, ha kerüljük vagy ha felejtjük a részleteket. Mintha a sötét gumiszobában felnyomnának egy ezerwattos izzót, úgy vakít el minket az érzés, amikor – látszólag véletlenül – minden mégis ott van előttünk – az egész addigi értelmetlen életünk, és annak minden ellenpontja egy pillanatban. Van, aki inkább megöli magát, van, aki beleőrül, van, aki nem fogja fel, és van, aki használja. De hogy kinek jár, kinek nem, kinek kell, kinek nem, azt már tisztázzuk le magunk.