Ezért.
Pontosabban az olyan, és ahhoz hasonló előadások miatt, mint a Pietro, a skizo és a két vezeklő. Az előadás színlapja ugyan lufikat ígér (moziszínház, thrillerjáték, tudatkabaré), de ettől még lehetne jó a dolog, de nem jó, ellenben egy óriási blöff. A produkcióba beletuszkoltak mindent, ami trendi: lélektani szál, technika, utalások Robert Ficóra meg Csernus doktorra, ordítozás, vér és belek, valamiféle sejtetett mondanivaló szándéka, amit pedig mindez eredményül ad, az az, amire mindenki hivatkozik, hogy miért kell utálni az alternatívot. (A színház szó említésétől szándékosan tartózkodom, Hamvas Bélát és Dosztojevszkijt összefüggésbe hozni a művel meg egyenesen merő tévedés, mégha a szövegek egy része az ő tollukból is származik.)
Ha ilyen lenne, meg is érthetnénk az utálatot, szerencsére azonban általában nem ilyen. Kasvinszki Attila előadása pimasz módon gondolati együttműködésre hív ajánlószövegében: „A gyilkosságok és Pietro kettős énjének megfejtése a pszichiáter dolga. Meg a nézőé. Puzzle-játék filmfelvételekkel és élő képekkel!” Nos, ebből semmi nem valósulhat meg, mert egyszerűen a néző nem érti, hogy miért kell, hogy érdekelje, ami ott a színpadon és a vásznon zajlik, ha annyira konstruáltan művészkedő a forma, követhetetlen katyvasz a cselekmény és katasztrofális a narráció, hogy egyszerűen kívül marad mindenen, ami történik. A dolog egy egyébként jól fényképezett és ügyesen vágott videóval indul, amit feltehetően egy cigarettafetisiszta készített, ugyanis folyton rágyújtanak benne: egy pszichológus teszi ezt, akinek a szövegét szaggatottan hallhatjuk, egy csontsovány, borostás illetővel ül szemben, akinek a szeme körül monokli, mint akinek bemostak egyet, ehhez néha nyökög valamit, megszakítva a pszichológus monológszerű, nyilvánvalóan teljesen inadekvát kérdéssorát, és ez megy vagy tíz percig, majd villany fel. A vászonra tükrözve egy keret lóg a plafonról, amelyben három illető ül: két szakállas a szélen, a bal oldali fehérbe, a jobb oldali feketébe öltözve, köztük a fehér-feketébe öltözött „bíró” (ő a videón a pszichológus által kezelt beteg, amúgy Pietro Salein, Tóbiás és Porfirij Petrovics keveréke), és a gyilkosság kapcsán megy a vallatás. A bíró folyton a feketeruháshoz beszél, vele próbál bűnről meg bűnhődésről értekezni, miközben a másik bevallja, hogy ő a gyilkos, ám a vallatót ez nem érdekli, még akkor sem, amikor a halott személyes táskáját is odacserdíti az asztalra. A bíró ráripakodik, hogy hagyja őt békibe' ezzel, ő eszmét akar cserélni a másikkal, aki viszont ordít, hogy őróla szálljon le a bíró. A bíró a fehérruhással kiabál feszt, szegény Kokics Péter nyaki erei duzzadnak az üvöltéstől, aztán a feketeruhás káromkodik egy sort (attól nyilván még alterebb a darab, hogy a számtalan bazmeg repetitivitását próbálja szánalmas humorforrásként használni, az idő előrehaladtával pedig felbátorodott a szövegíró, és ékesítette a textust néhány fasszal meg gecivel is, persze irdatlan hangorkánba szervezve, az öncélúságot egészen az ízléstelenségig fokozva). És így tovább, és így tovább, aztán egy ponton ismét videó, ahol ezek a szakállasok egészen ijesztő módon rítustáncot járnak, agyonfestve, meg női ruhában, meg riasztóan és egészen elborzasztóan, aztán felvágják a beteg hasát, folyik a vér, beleket tépdesnek, sikerül egy kiskutyát is bevágniuk, ahogyan lakmározza ezeket a beleket, szóval a hatásvadászatnak valami olyan fokát sikerül prezentálni, aminél lejjebb talán nincs is fok. Vágás, kiderül, hogy a beteg képzelgéseit láttuk csupán, nyilván kellene szimbolikát keresni abban, hogy a zárókép (persze thrilleresen felvillantva az „elképzelt” rémeket a valóságban) egy tó jegén csúszkálva adatik elő, hát nem fogunk.
Mégpedig azért nem, mert emögött az egymásra hordott sok zöldség mögött láthatóan nincs semmi; a figurák hangsúlyból lettek megteremtve, a stilizáció nem jelent semmit, az összefüggések nem léteznek, tabut sem dönt le a produkció, mert ahhoz tartalom kéne, eredetinek sem túl eredeti, mert részleteiben már minden elemét láttuk másutt, ráadásul mennyivel jobb összefüggésben, és ennyire öncélúan még sohasem. Maga az előadás sem több egy nyolcvan perces időintervallumnál, ami minden bizonnyal életünk legfeleslegesebb nyolcvan perceinek egyike. ► (ugr)