A Kabaré egy lávsztoriba csomagolt szabadságutazás, amely az ellentétek és a vágyak világának egyszerre vonzó és taszító, förtelmes és ellenállhatatlan képsorozata. A fülledt lebuj revücsillaga és az amerikai írópalánta ebben a közegben találkozik az egyre inkább elhatalmasodó politika valóságával, a nemzetiszocialista párt lassú térnyerésével, amely vadul táplálkozik és dagad a kapaszkodók nélkül maradt társadalom parttalanságából, a végletek között őrlődő emberek tanácstalanságából és közönyéből. Ennek hangulatjelentését adják Ladányi Andrea koreográfiái, a szokványos musicalekhez képest talán szokatlan zenével és szöveggel.
A látomásosság már az első pillanattól világos: egy latexszmokingos, ördög-ember, a Konferanszié invitál minket fenyegető kedvességgel arra, hogy megfeledkezve minden gondunk-bajunk nyűgétől, legyünk a Kit Kat Klub vendégei. Az invitálást lengén öltözött táncosok, piros-kék színekben sejtelmesen világló színpad és füstös hangulatú zene nyomatékosítja. A felszínesség ígérete pedig már ettől a perctől hamis frázis, egyszerre rémálom és vágyálom, amibe csöppenünk.
Ladányi Andrea rendezése ugyanis olyan dolgokról beszél, mint a kiszolgáltatottság, a szabadság határai vagy a felelősség, és teszi mindezt egy nagyon markáns alapnyelvezettel, hol plasztikusan, hol kevésbé erősen árnyalva a feltóduló jelenségeket. Mert a szerelmi történet köré szerveződő songok nem történetet mesélnek, hanem ezt az ambivalens hangulatot fogják meg, olyan egyszerű tartalmakat meglovagolva, mint a telefonálás vagy a pénz. Persze a közvetetten összefüggenek ezek a dalok, de legfőképpen az egész szempontjából, nem részleteiben van erejük. Ahogy az előadás is egy nagy egész, és nem sok kicsi. Így az általában visszafogott lendületű, főként hangokra és nem szövegekre épülő táncbetétek a nézőből is az asszociációs képességet kívánják előcsalogatni, és az emberekkel helyettesített tárgyak (a faltól egészen az ágyig), az eldönthetetlen nemiségű figurák és az álom-valóság határmezsgye ehhez megfelelő környezetet is teremtenek, még ha a dalbetétek tempójában nem mindig találják el azt ritmust, amivel a lassú építkezés végig izgalmas tudna maradni.
De nem is a táncok, hanem sokkal inkább a prózai jelenetek akasztják meg az előadást, amelyből bár nincs sok, azok meglehetősen eldöntetlenek. Ez az eldöntetlenség elsősorban néhány karakterben mutatkozik meg, amelyekről gyakran nem tudni, hogy éppen mennyire valódi vagy éppen groteszk. Ez főként a két a főszereplőre igaz: Horváth Margit nem tudja belepasszírozni Sally Bowles szerepébe azt az ellenállhatatlan bájt és tisztaságot, ami egyszerre van jelen a végtelen romlottsággal és züllöttséggel, és így megszűnik izgalmasnak lenni, így Pásztor Pál Cliffként nem tud kibe/mibe beleszeretni, szerelmes kirohanásai pedig ennek megfelelően hamisan szólnak, gesztusai minden természetességtől mentesen teátrálisak. Ennél jóval világosabb Szalma Noémi és Fellinger Domonkos (Schneider asszony és Schultz) párosa, akik egyszerű, de jól artikulált, elvont figurákká válnak, akikkel hitelesen jelennek meg a színpadon a túlzott erkölcsiség és az elfojtott érzelmek generálta béklyók, világos kontrasztot teremtve a körülöttük dühöngő élettel. Az előadást azonban mégis két karakter viszi el a hátán, ez pedig a hátulról mindent irányító, egyszerre félelmetes és vonzó Konferanszié, akit Olt Tamás alakít pontos stílusérzékkel és végletességgel, valamint Horváth Sebestyén Sándor, aki ripacs melegként (Bobby) ízlésesen komédiázik, és meg tudja teremteni a Kalauzban ugyanennek a figurának a szolid válfaját is.
A Kabaré talán egyetlen, de sok színpadi eseményre kiható hiátusa talán ebben a két karakterben, valamint Illyés Ákos (Ernst) kétszínű náci tisztjében, de főleg a Konferansziéban érhető tetten, aki végig képes ennek a világnak az ordító ellentéteit összefoglalni, és elhitetni, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. Ladányi Andrea pedig láthatóan erre a fonalra szerette volna felfűzni a Kabarét, aminek sikereire és kudarcaira is találhatunk példát, ez utóbbi talán az életkorok felcserélésében mutatkozik meg leginkább, hiszen a fiatal Sallyt egy jóval idősebb, az idős Schneider kisasszonyt egy jóval fiatalabb színésznő játssza, ennek okai bár esztétikailag magyarázhatóak, a színpadon ez az elem nem tudott erősen megjelenni.
Ennek ellenére a Kabaré teljesíti azt amire vállalkozik, és megidézi a weimari köztársaság alkonyának szellemét, miközben ha nem is túl árnyaltan, és az előadás asszociatív jellegéhez képest kissé direkten, de beszél ennek mai vonatkozásairól is. A párhuzamok pedig világosak, ahogy az is, hogy az alkonyt lassan hajnal követi, de hogy mit szül az éjszaka, az ugyan sejthető, de talán még nem eldöntött.