Vajon mi hordjuk a ruhát, vagy a ruha hord minket? – fogalmazódhat meg a globális trendmánia és a komplexusgyártó celebvilág századában a kérdés, miután kijöttünk egy olyan előadásról, ahol egy raktárméretű turkálóban az életre kelt ruhák és a textillel vad harcot folytató emberek mérik össze erejüket, hol komikusabban, hol tragikusabban felnagyítva az ember mindennapos harcát tulajdon ruhásszekrényével. Megkapóan személyes és szórakoztató hangvételű táncszínházi produkció hiú életünk Ádám és Éva óta elhagyhatatlan kellékéről.
Ezen az estén is egy pár, Réti Anna és Újvári Milán táncolja el nekünk a koreográfiáját, amelyben csak ők és néhány mázsa különféle ruhadarab vesz részt. Cselekmény nincs, az előadást az aspektusváltások görgetik előre, s mindennek egyfajta keretet ad a játék, amely az első pillanatokban egy unatkozó raktári munkás (persze ez szubjektív olvasat), a végén pedig egy megkapó könnyedséggel viselkedő, a ruha által megtestesített minden béklyótól meg- és felszabadult pár képében jelenik meg. A két pont között látjuk, hogyan harcol legkedvesebb ruhadarabjával a nő, hogyan viszonyul ehhez a férfi, aki ugyanúgy küzd a jelenséggel, de valahogy mégis képes kevesebb görccsel vegyíteni a harcot, valamint azt, hogy a kapucnis pulóver és az esőkabát miként kívánkozik gazdájának nem csak eszköze, hanem irányítója is lenni.
A két alkotó már az első pillanatban maga mellé képes állítani a közönséget azzal, hogy láthatóan nem megmondani, hanem megmutatni akar, amelynek alapeleme a személyesség és nem utolsósorban az önirónia. Nem akar nagyot mondani, nem akar egyetemes értékeket és érzelmeket megmutatni, „csak” egy teljesen hétköznapi jelenséget, a talán banálisnak is mondható, de meglehetősen groteszk ember–ruha kapcsolatot kicsit közelebbről megvizsgálni, és pont ettől sikerül valóban igaznak és mélyrehatónak lennie. Ezért is lehet az, hogy az előadás majdhogynem katartikus erővel hat, ahogy ebből a groteszk, klausztrofób humorból egy pillanat alatt átcsap légiesen könnyed, átütő szabadságot sugárzó lírai hétköznapiságba. Hiszen a magunkra aggatott képpel nem harcolni, hanem bánni kell tudni, aminek az első lépése, hogy helyén tudjuk kezelni azt, és ennek a legbiztosabb jele, hogy nem csak véresen komolyan vagyunk képesek viszonyulni hozzá.
A két táncos mindent megtesz azért, hogy ruhát ne a „külcsín univerzális metaforájaként”, hanem mint hétköznapi jelenséget fogja meg, s ezt a ruhák jellegtelensége teszi mégis általánossá, önmagán jócskán túlmutatóvá: a személyiségre vonatkoztathatóvá. Réti Anna koreográfiája sziporkázóan egyszerű vizualitással dolgozik, és végig pontosan, érthetően fogalmaz, amit Újvári Milán teljes értékűen egészít ki, megteremtve a színpadon ezt az ellenpontot, amely aztán végérvényesen fel tudja szabadítani a nőt, és saját magát is.
A ruha (a „borító”) és az ember együttéléséről ennél kedvesebb, pontosabb, élvezetesebb és igazabb előadást kár is lenne keresnünk, mert bár nem a ruha a teszi az embert, a ruha sok mindent tesz az emberrel.