Sergi Belbel, a katalán író-rendező reakciója mai, mobilkommunikációra alapozott társadalmunkra egy darab, amely nem elveti, nem megveti, hanem legalizálja a gsm-eket, a wapokat, az mms-eket meg a gprs-t, és abszurd, szélsőséges humorral fűszerezve mutatja be, hogy mennyi lehetőséget hordoznak magukban ezek a kütyük, hogy ezeken keresztül is megmutatható az emberi lényeg, ezekkel az antennás nyomkodókészülékekkel is ki lehet bontani mély gondolatokat. Baksa Imre és a Neptun Brigád előadása mindezt könnyedén, egy intim, emberközeli környezetben, ötletesen, magával ragadó pillanatokkal teszi.
A történet nem hordoz magában kuriózumokat, megszokott klisékből építkezik, csak éppen aktualizálja, kissé meghökkentővé téve azokat. Sara és lánya, Rosa, valamint Claudia és fia, Jan életét követhetjük egy ideig, mígnem a két páros sorsa egy reptéri terrortámadásnak köszönhetően össze nem fonódik. Claudia egy telefongyártó cég menedzsere, és épp egy üzleti útra készülődik, miközben Jan szokásos tengerparti lebzselését tölti, próbálva elszakadni az anyjától. Sara a lányától kapott nyaralást készül beváltani, már épp a reptéren van, ahová a gyerek ki is kísérte, de már hazaindult. Ekkor történik a terrorkatasztrófa, véletlenek egész sorának köszönhetően menekül meg a két szülő, egy hotelbe szállítják őket, ahová nagy nehezen Rosa és Jan is eljut; majd itt kapcsolatok szakadnak meg, újak alakulnak ki, értelmeződnek át. Mindez telefonon történik, vagyis ebben a rendszerben a mobil egy maszk, olyan, mint egy magatartásminta, egy magunknak kitalált viszonyulási mód, aminek segítségével távol tarthatjuk magunktól az eseményeket, és tovább bujkálhatunk, csak ennek még annyi előnye van, hogy minden komoly, felelősségteljes kijelentést, a másikat romba döntő megvilágosodást személytelenül, műholdakon keresztül mondhatjuk el. Vagyis a mobil a modern világ sokrétű személyiségpótléka.
Ennek megfelelően dramaturgiai szerepe, alkalmazása legalább annyira sokrétű, mint a megjelenő szereplők, akik egytől-egyig két szélsőség között mozognak a színészek megvalósításában. Molnár Erika, aki Claudiaként (szinte a nézők szájában sminkelve) látszólag gyengén kezd, hiszen enerváltnak tűnik, s mint érzelmi zsarolásokat alkalmazó szerető, egytől-egyig húz minket csőbe. Nagyjából az előadás feléig festi ezt a képet magáról, amikor is meg kell tudnunk, hogy Claudia nem szeretője, hanem édesanyja Jannak, ezzel pedig rengeteg mindent nemcsak elmondott, de meg is valósított kettejük viszonyából. A fiát játszó Chován Gábor kezdetben töketlen, lagymatag, elkényeztetett fiú, aki a változásoknak, az új, izgalmas kalandnak és a változás lehetőségének köszönhetően lesz kemény, elszánt férfi, minden nő igaz és megértő társa. Naszlady Éva Sarája reflektál is a változására: a baleset előtt egy figyelmetlen, pánikrohamos, hisztis, neurotikus anya, utána a lehetőségek elé bátran néző, helyzetekben döntésképes nővé válik. Ugyanígy reagál Kakasy Dóra is Rosa szerepében, akit az elején a színésznő szinte az elviselhetetlenségig túloz; hihető, amikor azt mondják róla, hogy nincs ember, aki elviselje, és mindezt figyelmetlenségének köszönheti, de azáltal, hogy megteszi a nagy lépést, mindennek lehordja az édesapját, ő is izgalmasabbá válik, erős és mély emberi síkokat mutat meg a figurából. Vagyis a terrortámadás következtében folytatott telefonbeszélgetéseknek köszönhetően mindenki megváltozik, mindenki képes megtenni azt, amit eddig nem mert, hiszen ráébred, hogy nincs mit vesztenie.
A sors fintora, hogy mindezt telefonon keresztül, nem szemtől szemben viszik végig, a fontos pillanatok éteri hullámokon sodródnak a másik fülébe. Egyedül Claudia omlik össze az események folytán, de csak látszatra, hiszen ő irányít mindent, ő a nagy telefonkereskedő. Huszár Andrea terében mindez mozgalmasan zajlik, könnyed és intim helyzeteket teremt a tér a színészeknek, amely a néző figyelmét is végig gondosan kezeli, pontosan érzékeltetve a tér- és helyszínváltásokat. Duró Gábor és Baksa Mercédesz fordítása mai nyelven cseng a színészek szájából, Duró mindezt alaposan ki is elemezte, aminek köszönhetően minden karakter útja és változása nyomon követhető és könnyedén érthető.
Néha talán nem elég sűrűek a színpadra állított jelenetek, bár a vágástechnika filmeket idézően gyors, a zene azonban nem képes sokat hozzáadni az egyes jelenetekhez. Többet mondanak a mobilcsörgések többszólamú dallamai. Ugyanakkor viszont meglepő és váratlan fordulatokkal teli humorral kezelik az alkotók a témát, hogy mekkora hősök tudunk lenni telefonon keresztül. Hiszen a szereplők pálfordulása és önmagukkal való szembenézése megtörténik, ezt kár lenne elvitatni, de ennek elkezdéséhez kellenek a telefonok. A telefonok, amelyek ott vannak nálunk is.
(Az előadást az Egri Stúdiószínházi Fesztivál eseménysorozatában, az egri Gárdonyi Géza Színház stúdiójában, 2009. március 29-én láttuk.)
