„Bánom is én” – mondhatta a Nádasdy Ádám által szerencsésen és „kortársszínpadképesre” újrafordított Shakespeare-klasszikus „felújított” címével összhangban a rendező, Dömötör András egyetemi hallgató, az Örkény István Színház színészeinek, amikor improvizációval kapcsolatos ötleteiket sorolták neki. Dömötör ezt nagyon jól tette, ugyanis a szappanopera-forrásként kiapadhatatlan darab ettől képes valamennyire működni a színpadon, a rendezői ötletektől kevésbé. Mert ötletek vannak, talán túl sokan és túlontúl sokfélék is.
Gondolta volna Ön, hogy a Vízkereszt eljátszható egy mosodában, centrifugák és habzó mosógépek közepette, egy kétszer három üléses várószék segítségével? Mi nem hittük, és az igazi probléma az, hogy most sem vagyunk meggyőzve a teret tervező Antal Csaba és Dömötör ötletének helyességéről. Egyszerűen nem leljük okát. A mosógépekből érkező, esetleg azon keresztül távozó emberek korlátozottan viccesek ugyan, de mivel fogalmunk sincs, miért történik mindez, nem húzódik nevetésre a szánk. A mosoda képviseli mind Orsino herceg, mind Olivia grófnő otthonát, és ugyan a játéktér kihasználtsága jó, nem tudunk mit kezdeni a dologgal. (Azt, hogy ez jelképezi a tengermentét, ne említsük, mert ez nyilvánvaló, de miért? Mitől jó ez? Miért nem kolbászsütő vagy illatszerbolt?)
A két ház közötti váltást a színészek ki-berohangálásán kívül a felső neonlámpák paneljainak váltása érezteti, már azzal, aki észreveszi, hogy ennek van bármi jelentősége. A fény ezen kívül a Bolondra vetül, amikor énekel, illetve a bezsuppolt Malvoliót emeli ki a megfelelő ponton, de ezzel a lámpák használata (fény: Csornai Levente) kipipáltatott. A jelmezekben semmiféle eredetiséget nem véltünk fölfedezni, a rendező leadta a rendelést, a tervező Benedek Mari pedig ennek megfelelően, tisztesen elkészítette a sztenderdet.
Az első felvonás első felében bizony unatkozunk: lassan épül a cselekmény, próbáljuk megszokni a centrifugákat, és megismerjük a szereplőket, illetve a kerettörténetet. A hangsúly Viola Orsino iránt érzett szerelmén van, meg azon, hogy Viola elmesélje, hogyan is került ide. A fiatal nemeslány szerepében Hámori Gabit látjuk, lelkesnek, őszintének, frissnek hat, a fiúként élő, gazdájába szerelmes lánnyal szomorkodunk, amikor Orsino éppen őt küldi el Oliviához, aki a nem túl bonyolult történetnek megfelelően beleszeret a küldöncbe. Szép kis háromszög, aminek a felrajzolásához sok a háromnegyed óra. A dramaturg Várady Zsuzsa nem végzett jó munkát, sok üresjárat, a cselekményt elő nem mozdító, a jellemeket nem mélyítő jelenetrész van az előadásban.
Azonban nem ez minden bánatunk. Az Orsinót játszó Csuja Imre karaktere lehet, hogy nem volt a legjobb választás. Nem a színésszel van gond – ő az első tíz percben ugyan kétségbeesve keresi, hogy hogy került ő ide, később azonban megbékél a helyzettel, és eljátssza, amit kérnek tőle –, hanem ezzel a karakterrel. Persze, elképzelhető, hogy mindezek a hibák, tévedések és melléfogások arra utalnak, hogy itt most nem dráma, hanem bohóctréfa zajlik, de akkor ezt bizony pimaszabbmód kell csinálni. Viszont azt akkor sem értjük, hogy Dióssi Gábor az egész darab alatt miért nincs jelen, Valentin alig van színpadon, nincs alkalma megmutatnia magát. Vagyis tulajdonképpen a szerepnek a világon semmi jelentősége nincs.
Akik valóban pimaszok, azok Olivia háza népének tagjai, az előadás legjobbjai között számon tartható Debreczeny Csaba és Anger Zsolt, legérzékletesebben a mulatozó részegeseket adják, jó beleérzőképességgel, megtalálva a megfelelő poénpillanatokat, elevenek és harsányak. Jól egészíti ki őket Kerekes Éva a ravaszkodó Máriaként. Remek ellenpontjuk Gálffi László a konzervatív, és úrnője szerelmére áhítozó háznagy, Malvolio szerepében. A színész megvillantja pazar komikusi vénáját, pontos, következetes, egyéni, az est legnagyszerűbb pillanatait szerzi. A másik kiváló, maradandót alkotó az előadásban az eseményeket szinte irányító és azokra folyamatosan reflektáló Pogány Judit a Bolond szerepében: szinte főszerepet csinál belőle, fantasztikus bohóc, énekel, táncol, kinevet. Für Anikó vonzóan formázza Oliviát, kemény, de esendő szerelmes nőt mutat. A Viola ikertestvéreként csak egészen későn megjelenő Haumann Máté igazából semmit nem kezd a szerepével, de nem is adatik Sebastiannak sok idő a színpadon. Kézdy György Antoniójával való kapcsolata magyarázat nélkül marad. Kató Balázs, Czukor Balázs és Máthé Zsolt zenészként is közreműködnek, de színészként is dolgoznak: Kató tréfás és valóban vicces rezonőr, mozgása egyéni, Czukor Balázs azonban megint szereposztási tévedésnek tűnik rendőrként, papként, kapitányként egyaránt, megtesz ő mindent, de egyszerűen nem neki való a rendőr és a kapitány szerepe, talán a papé igen (két mondat). Ráadásul arra megint nincs semmiféle racionális magyarázat, minek kellett őt kapitányi mivoltában búvárruhából alsónadrágra vetkőztetni, ahogy a megmentett Violának sem tudom, miért kell bemutatkozásakor egy szál habban megmutatkoznia.
A második felvonás vége felé a két szélen lévő mosógépből habhullám árad ki, és önti el a színpadot. A vágy habja, okoskodom a színlapról, de evvel megint csak az a gondom, hogy ha nem olvasom el, ez a rendezői szándék az életben nem derül ki. A vágy olyannyira eláraszt mindent, hogy még a két testvér is egymásba szeret, azon már nem is csodálkozunk, hogy motiváció nincs rendelve a vérfertőzést elővetítő csókolózás mellé. Mérsékelt sikert arat a nézőtéren a produkció.
Dömötör András vizsgarendezése mutat erényeket, például hogy képes elfogadni és munkatársként kezelni a színészeket (ez nem véletlen, hiszen Dömötör igen jó színésznek bizonyult eddig). El tudom képzelni azt is, hogy koncepciója van a művel kapcsolatban. Következetes rendszerbe foglalni azonban ezúttal nem volt képes. A rendszernek ugyanis valamilyen szinten koherensnek kell lennie, vagy linearitásában, vagy ziláltságában. Különben az egyszeri néző a felét sem érti abból, ami a színpadon történik. Nem azért, mert annyira bonyolult lenne, hanem azért, mert koherenciahiányt érzékel. Dömötör valószínűleg most mindenből akart mutatni egy keveset, amit ő tud. Letisztul ez még.