Ha az ezerháromszázas évek sztenderd kulturális keresztmetszeteként Boccaccio Dekameronját vennénk, akkor nem a sáros kisfalvak földszintes vályogviskóiban robotoló, istenfélő földművesek tucatjai jelennének meg képzettársításainkban, hanem vágytól túlfűtött, hormonorientált kisemberek, akiket nem a ködös hitbuzgóság, hanem a hússzagú testiség motivál. Az Ódry Padláson férjek, feleségek, szeretők, hamis papok és együgyű emberi lények őrlődnek a test rabságában. És élvezik!
Méhes László és Kocsis Gergely rendezése nem kíván mélylélektani barangolásra csábítani, vagy megrázó igazságokat feltárni, ám annál inkább szeretné szemünkre vetni mondvacsinált, farizeus erkölcsi frázisaink tarthatatlanságát, illetve a hűség fogalmának tisztázatlanságát. A novellafüzér ismert és kevésbé ismert történeteiből kibontakozó előadás szereplői egytől egyig szolid-szelíd, rétegesen felöltözött, maszkos figurából válik béklyóit eldobó, emberarcú lénnyé. A lények egyvalamiben egyeznek meg: bár különböző mértékben, de számukra mindennek az alfája és az omegája az erotika. Nem számít gyűrű, életkor, szellemi szint, csuha, zárdaruha és a többi, minden csak szex.
A rendezők nem finomkodnak, de egyetlen pillanatra sem térnek le a stilizált naturalizmus útjáról, így a fekete térben, amely gyönyörű ellentétben van a vágyak szintjén megjelenő „színekkel”, gyakorlatilag minden meg tud jelenni, és a végzős egyetemisták mindenféle gátlás nélkül meg is jelenítenek mindent: csak úgy repkednek a pózok, szituációk és habitusok a színpadon, miközben egyre világosabban körvonalazódik egy gondolat, hogy mindenki átverhető. Az, hogy az átverés Boccaccio idejében többnyire a hit és a népi hiedelem segítségével történt, az azért nem releváns, mert ezek párjait nem nehéz fellelni a mában sem, és a valódi dramaturgiai összekötő elem, a görcsös vágy és az emberi kicsinyesség sem függ tértől vagy időtől.
A zenével és zajokkal kreatívan megtámogatott jelenetek többnyire a felszarvazást és a testiség nélküli élet lehetetlenségét járják körül megannyi szemszögből, nemtől függetlenül. Ezek természetesen szórakoztató, minimum megmosolyogtató, olykor pedig határozottan vicces jelenetekben öltenek testet, amelyek a novellafüzér-szerkezet ellenére, az olasz-magyar váltásokkal és a háttérben olykor felvillanó moziszerű jelenetekkel (benne a külső, maszkos, a látottakhoz némán asszisztáló néppel) gördülékennyé és dinamikussá válik.
Az egyszerű karakterekkel teletűzdelt egyszerű történetekben a színészek játszva lubickolnak, amikor kell, olaszul hőbörögnek a világ erkölcstelenségén, és amikor kell, teljes élvezettel oldódnak fel ebben az „erkölcstelenségben”. Nincsenek tabuk, csak történetek és azonosulás. Mert bárki bármikor kaphat szarvat, ám ez sokkal inkább komikus, mint tragikus, hiszen ha valami nem működik jól, akkor a hiányt pótolni kell. Így vagyunk programozva.