Szegény Édes Anna szedi Vizyéknek a porcelántálból a semmit. Az előadás is – éppen ilyen: a rendező nagy igyekezettel elénk tálal valamit, ami nagyon olyan, mint egy színházi előadás (színpad, nézőtér, függöny stb. stimmelnek), emlékeztet Kosztolányi Édes Annájára is, de mégsem az, mert a rendező merőkanalában ugyanúgy nincs semmi, mint a Vizyék tányérjában. Néhány elem azonban mégiscsak működik, és az előadás ebben is következetes: a leves levegő, a piskóta bezzeg objektíve megjelenik a maga létező valójában. Hogy miért? Kitalálhatatlan.
Talán mert nincs benne rendszer. Sőt, Édes Anna sincsen igaziból. Mert a Kosztolányi Dezső regényéből ismert naiv, romlatlan, ártatlan teremtés sincs, helyette Valló Péter rendező egy szellemileg hátrányos helyzetű leányzót prezentál, aki, bólintásaiból, kidobált, artikulálatlan szavaiból úgy látszik, hogy egyszerűen debil. A rendező nyilvánvalóan az olyannyira korszerű esélyegyenlőség jegyében kívánta az ilyetén módon méltatlanul átdolgozott hősnőt példázatbeszéde főszereplőjeként használni, de ez nem működik, mert az Édes Anna nem erről szól. Szólhatna éppen erről is, de ahhoz nem csak elegyes ötletekre, hanem végiggondolt és sziklaszilárd alapokra kellene építeni.
Kezdjük a piskótával – ami valódi, vagyis működőképes. Ilyen például a díszlet: a Valló tervezte tér a kintet (két szinten: gang, illetve utca, város, világ) és a bentet (lakás, szobák) remekül egymásra szabja, és a világítással következetesen jelöli ki az éppen használt szintjét a térnek. Ezért várakozásaink jelentősek, talán egymásba játszatja a térbeli síkokat a rendező – de ez nem történik meg, sőt, az előadás egy pontján egy addig nem használt fekete függöny leradírozza a színpadkép centrumát, hogy a lehető legszimplifikáltabb módon rendezhessék át a látványt, aztán már nincs szöszmötölés terekkel, függöny le, függöny föl, és kész az új helyszín. A dinamikus keretből így lett statikus és unalmas elem. Maga az unalom is statikus, attól a mulatságos résztől eltekintve az első felvonás végén, amikor egy élő tyúk vágtat be a színpadra, riadalmat okozva az első néhány sorban. Ezt az egyhangúságot a mélyszínű bútorzat is okozhatja, mivel a rendező a húszas éveket kizárólag centrális ebédlőasztallal, barna kredenccel ábrázolja, illetve a zeneszámok egy részével (például Az egyiknek sikerül, a másiknak nem refrénű dallal, ezen felül minden zenei betét – a teljesen ötletszerűen darabba szervezett Kék Duna-keringőtől a zongoraverseny-részletekig – úgy recseg, mintha az Országos Műszaki Múzeum által rendelkezésre bocsátott antik gramofonról szólna).
A többi azonban már a feszt kimert üres levesestál. Édes Anna tragédiájából éppen az előadás szervező elvét jelentő ötlet miatt nem jön át semmi. Vizyné nagyon akarja szeretni ezt a házmester által szerzett kissé abnormális cselédlányt, de hát a cselédje mégse válhat a rég elhunyt lányává, meg a társaság sem nézné jó szemmel a dolgot, így ennek a dolognak semmi jövője. A nagyétkű nőfaló János pedig kihasználja, hogy a lányka totál tájékozatlan a világ ügyeit illetően, csinál neki egy gyereket, de hoz egy port, amitől a magzat elszáll. Sajnos a lényeges történések rendkívül epizodikusak, semmilyen motivikai láncszem nincs kibontva, csak beléjük kap az előadás, de a koncepció miatt (ti. Anna eleve nem ura saját magának) szükségtelen is, de éppen ennyire szükségtelen maga az előadás, illetve ez is jelzi, hogy ez nem az Édes Anna, vagyis az, hiszen a regény szövegéből készült, de olvasatként mindenképpen ezer sebből vérzik.
Ebből adódóan sajnos nem értékelhető a címszereplő Dobra Mária teljesítménye sem, ha a kontextust figyelmen kívül hagyjuk, akkor elmondható, hogy rendkívül lelkiismeretesen, pontosan tűrte és hajtotta végre a rendezői utasításokat. Az alakítás érvénytelenségéről ő egyáltalán nem tehet. A körülményektől függetlenül viszont lélektanilag és motivikailag hitelesen adta a hideg házasságot élő Vizyéket Csarnóy Zsuzsanna és Szalma Tamás: együttélésük derékszögű, megszokásokból és régi sebekből konstruált menedék. Benczédi Sándor Moviszter doktor szerepében próbál érvelni az emberiség mellett, nem tehet arról, hogy figuráját az átirat némileg súlytalanítja. Remek a három házbeli cseléd is, Szűcs Krisztina, Főző Ditta – és különösképpen a szavakat zamatosan formáló, tapasztalt vén róka Etelt játszó Meszléry Judit.
A legjobb esetben is csupán Vizyné tragédiájáról tud mesélni a Veszprémi Petőfi Színház előadása, minden egyéb elsikkad az egyébiránt két és fél órás játékhosszban. De legalább az azonosulás élménye megvan: Édes Annához hasonlóan nekünk sem bírja szervezetünk a naftalint, márpedig ennek illata határozottan belengte a produkciót. A délutáni előadás diákközönsége egy emberként nyilvánította nemtetszését a szünetben, némileg finomítva a minősítésen: szörnyű ez az Édes Anna. Pedig erről szó sincs. Ők csak ebből az előadásból ismerik. ► (ugr)